Keresés

New York hercegnője vagyok, és azt csinálok, amit akarok

Kersner Máté- 2018.07.10. 19:17
2995
Így zárult a 2018-as Balaton Sound.

Volt már Guetta, Alesso, Rich Brian és Ty Dolla Sign is, de az igazán izgalmas fellépőket a vasárnapi záróra tartogatta a Balaton Sound. Meglestük Kanye West GOOD Music-os haverját, pogóztunk a hazai körökben meglepően ismert kanadai energiabombával, végül a kortárs rap -és R&B rebellis üdvöskéjében gyönyörködtünk. Nem csalódtunk, konklúzió: bőven elfér a hiphop Zamárdiban.

fotók: Kersner Máté
Égetett a nap, gyűltek az érdeklődők, DJ Nara animés vizuáljai eltűntek a képernyőről, melegítésként megszólalt pár jól bevált Migos, Drake és 6ix9ine sláger, majd hangos, ezerszer elismételt mékszomfákingnójz kiáltások közt megérkezett a színpadra Big Sean, aki jó, de cseppet sem maradandó koncertélményt nyújtott. Hogy miért? Ehhez nemes egyszerűséggel maga Sean karaktere kellett, ami bírható és szimpatikus ugyan, de abszolút semleges és tökéletesen átlagos.

Ennek fényében maga az előadás is tele volt üresjáratokkal, hiába flexelt az újvonalas traphuszároktól kezdve a szénnébotoxolt negyvenes nőkig az egész nagyérdemű az IDFWU-ra és a Bounce Backre. Big Sean megérkezett, pörgősen bekezdett, aztán érzékibb pillanatokat is okozott, fellengzős monológokat tartott, amik nagyjából a szüntelen törekvés és a célkövetés fontosságáról szóltak, annak a legkevésbé mély, sokkal inkább pátoszos formájában. Ettől függetlenül nagyot szólt az amúgy is erős Blessings, kezek erdeje mozgott az élőben kifejezetten libabőröztető My Last-re, emberünk kedvesen elmondta azt is, hogy először van itt, ezért ovációt kért bíztatásként, majd boldogan konstatálta a lent pöfékelő fűfejű fiatalokat. Sean nyomott egy remek hátterekkel operáló, minden elemében okés, de abszolút nem formabontó koncit. Egy koncertet, amit úgy hagy ott az ember, hogy jól szórakozott, látja, sőt, saját bőrén tapasztalja, hogy az emelvényen szövegelő mc tudja a dolgát, mégis hiányol valamit. Karizmát, stílust, egyediséget, valamit, ami túlmutat pár menő turn up zenén.

Big Sean

Sean szettjéből ugyan húsz perc vissza volt még, Night Lovell fél 9-es érkezése rögtön a Jager Aréna felé irányított, és még elég sokan így voltak ezzel. A nézők készen álltak, a kivetítőkön felcsaptak a lángok, apokaliptikusan vörös és narancsos fényekben kezdett úszni a tér, majd hamar be is futott a kanadai Lovell, aki valóban mintha a világvégét hozta volna el, vagy legalábbis direkt káoszt akart volna teremteni. Energiától hajtva letolt pár zúzós tracket, majd felszólította a hallgatóságot, hogy kicsit oszoljanak szét, itt most bizony mosh pit lesz.

El kell ismerni, a trap az új hardcore. Eszeveszett pogó ment XXXTentacion buljain, Bones, Xavier Wulf, Chris Travis és Eddy Baker Seshollowaterboyzként szintúgy óriási zúzdát nyújt, és még Playboi Carti megkapó vinnyogására is punkos megőrülés a válasz. A videókon olyan jól mutató mosh élőben történő kivitelezése végül kisebb kudarcba fulladt, ezt pedig egy lány szenvedte meg, akit két méter földön csúszás-repülés után, sokkos állapotban kísértek ki a sátorból. Lovellt nem hatotta meg különösen az eset, sőt, kifejezetten felelőtlenül reagálta le a dolgot, inkább másodszorra is szólt, hogy próbáljuk meg újra, nyíljon a kör. A tömeg végül egy nagy, ugráló, kapálózó, egymásba torlódó masszává vált, a fagyos, gyilkos alapok és a szúrós dobok pedig csak dübörögtek szüntelenül. Míg kint Axvell és Ingrosso kommersz, bugyuta house dallamai lüktettek, az Arénában valódi, autentikus underground hangulat alakult, annak minden zsigerien nyers és őszinte jegyével. Szeptemberben tali!

Night Lovell

Az iménti spotot elhagyva a Nagyszínpadon DJ Snake játszott, akinek kattogó, sokszor psy trance-ízű, szeletelős szerzeményei nemcsak a hangfalakat, de a beszotyizott, feszülten lépegetős tagokat is rendesen szétszedték. Ekkor is csak az idő eltöltése miatt torpantam meg, kíváncsian várva a 23:45-öt, amikor is bemutatkozott a hercegnő, és Magyarország is belekóstolhatott abba a bizonyos Princess Nokia jelenségbe.

Fél tizenkettőkor az üresen álló, Jager stage-re unikornisos úszógumikat és pizza-matracokat kezdtek bepakolni, ekkor már érezni lehetett, hogy valami készülődik. Aztán szinte percre pontosan háromnegyedkor sátáni muhaha kacajokkal, ordítva, pattogva berohant Destiny Frasqueri, itt pedig már egyből tudtam, hogy egy fesztelenül izgalmas kaland veszi kezdetét. Nokia, akiről itt és itt is írtunk, olyan felejthetetlent alkotott, hogy azt még így, két nap távlatából is nehéz szavakkal kifejezni.

Amit láthattunk, az nettó előadóművészet volt, egy komplett performansz tele aprócska kis rituálékkal, kitekintésekkel és olykor szívmelengető, olykor pofátlanul laza momentumokkal. A hűséges rajongóktól kezdve az éppen idetévedt ismeretlenekig mindenki imádta Destiny-t, aki megmutatta, hogy a kompromisszumok nélküli, öntörvényű alkotásnak kábé ez a kimenetele, és még a “csak csináld, amit szeretsz, és ne foglalkozz másokkal” kaliberű kliséket is sikerült hitelessé és motiválóvá tennie saját példáján keresztül. 

Princess Nokia
Princess Nokia azt csinálta, amihez épp kedve támadt, de ez mégsem erőlködős, egykori Tyler-ös baromkodás képében mutatkozott meg, az összhatás teljes, természetes és elragadó volt, még úgy is, hogy élőben jóval hamiskásabban szólt, mint felvételen. Egy érett, életerős lázadó állt a pódiumon, aki három dolgot nagyon szeret: füvezni, pop punkot hallgatni és a rajongóival spanolni. A show-nak aligha a negyedénél gondolt egyet, majd lefutott a kordonok közé, pacsizott, puszilt, szelfizett, incselkedett a fiúkkal és lányokkal is, rappelt, énekelt, ragyogott. Ha kifulladt, odalépett a mereven álló, kopasz kidobókhoz, kezükbe adta az ásványvizes palackot, és megsemmisítve imidzsüket lecsavartatta velük a kupakot, kortyolt, köpött, aztán acapellában rákezdett egy Blink 182 számra, két emó-orientált saját szerzemény között - femme fatale, vagy mi.

Ha szívhatnékja támadt, visszaloholt az emelvényre és szólt: “Igazán szükségem lenne egy kis fűre, szóval ha van nálatok srácok, jelezzétek”. Kinézte az egyik oldalt, ahonnan integettek neki, lefutott, slukkolt, dalolt egy sort, választott egy másik spanglit, majd stílszerűen az életmű legszebbjével, az Apple Pie-jal zárt. A matracokat és az úszógumikat már a közönség soraiba szórták, záporoztak az energiák oda vissza, a megteremtett egységgel Nokia eltörölte az előadó és néző közti hierarchikus különbségeket, velünk együtt lélegzett, izzadt és örült. Csillogó szemekkel sokadjára is elismételte, hogy nagyon szeret minket, majd távozott, miközben nosztalgikus Sum 41 trackek visszhangoztak. 


New York bájos feminista hercegnője a Balatonig utazott, hogy megmutassa, hogy azt csinál, amit akar, és abban eléggé tehetséges. Kápráztatott, nevetetett, és egy órára elnémította a buta EDM zenék zakatolását, olyan atmoszférát teremtve, hogy aki részese volt, az onnantól kezdve könnyen definiálni tudja majd, mi is az a minőségi szórakoztatás.

Ajánlott

Hozzászólások