Keresés
  • Főoldal
  • Zene
  • Hogyan mosták fehérre az RnB-t Elvis Presley-ék

Hogyan mosták fehérre az RnB-t Elvis Presley-ék

P. Nagy Dávid - 2019.12.22. 17:55
Az amerikai álom a zenében se valóság.

Rock a fehéreknek, rap a feketéknek?

The Beatles,  Elvis Presley, The Rolling Stones. Nem nehéz észrevenni, hogy a „modern zene megteremtői”, a „rock legnagyobbjai”, a „klasszikus korai popszenzációk” egytől egyig fehérek, nem úgy mint a zene, amit játszottak. Nem véletlen. Bár Chuck Berry nevét sokan hallották, és egyre többször vetül fény például a rock and roll valódi kezdeteire és az RnB szemmeresztő kategorizációjának eredetére, érdemes még mélyebbre ásni magunkat a témában.

A fent említett nagy múltú műfajok számtalan fő karakterisztikájáért, és a 20. század legmeghatározóbb dallamaiért az afrikai-amerikai közösség felelős, ugyanakkor a korszellemből adódóan hamar kikoptak a köztudatból. Vegyük is sorra. Kezdésképp érdemes csekkolni Bo Diddley-t és Muddy Waters-t mint pár jellegzetes rock dallam atyját, valamint az 1915-ös születésű gospelénekesnő, Sister Rosetta Tharpe-ot, akinek a szülei még rabszolgasorban tengődtek, ő azonban már „a világ első rockgitárosa” és a műfaj „dédanyája” lett.

A fentiek feledésbe merülésének okát kitalálni egyszerű – az Egyesült Államokat alapítása óta átható rasszizmus és egyenlőtlenségek. Az 1950-es évek zeneipara nyíltan szegregált volt külön kiadókkal, stúdiókkal, koncerttermekkel, és igen… műfajokkal. 1949-ig minden fekete előadó által készített zene – így minden jazz, blues, gospel, legyen az bármilyen sokrétű, minőségi vagy népszerű – „race record”, azaz „faji lemez” címszó alatt volt csak árusítható a boltokban. A nyílt rasszizmus ezután se javult, a helyzetet átcímkézéssel „orvosolták”: az új megnevezés a „rythm and blues”, azaz az RnB lett, az afrikai származású zenészek ezerféle dalainak sora azonban ugyanúgy a friss jelölés alatt maradt, ömlesztve.

Amikor 1965-ben az egyre felfelé ívelő karrierű, taroló népszerűségnek örvendő RnB trekkek sora „rock and roll”-ként lett beharangozva a rádióban, a fehér lemezkiadók fejesei nem akartak kimaradni a milliós profit csábító ígéretéből. Hogy még „mainstreamebbé” tegyék a jól működő hangzást, fogták magukat, és a fekete számokat egy az egyben „kifehérítették” a nagyközönség számára. Egyenesen ellopták. Megkreálták „a rock úttörőit” azáltal, hogy coverként húzták le Amerika legnagyobb kisebbségét. Így született meg Elvis Presley, „a rock and roll királya”:

Az Elvis-féle világsláger Hound Dog például rettenetesen emlékezet egy korai fekete klasszikusra, Big Momma Thornton négy évvel korábban rögzített, 1952-es számára ugyanezzel a címmel.

Az RnB molett, fekete hölgye kitörölve a képből, helyére jött a „jóképű király”. A szórakoztató hasonlóságok vagy pofátlan, rasszista nyúlások sora mindazonáltal végtelen. Nem csupán merítenek az eredetiből, hiszen a szövegek megkülönböztethetetlenek, a vokálokon egy fikarcnyit se változtattak, és míg a fekete csatornákon vegyesen szóltak a dalok, a fehér rádióknak „már csak a fehér verzióra jutott ideje”.

Hasonló ínyencségekért érdemes belehallgatni a Memphis Tennessee Elvis és Chuck Berry-féle változatába, az ő és LaVern Baker énekesnő Tweedle Dee-jébe, Ray Charles What’d I Say-jébe és a rock and rollerébe.

Ennek a kettős mércének köszönhetően a plagizáló fehér előadók mindenki számára ismertté váltak, míg az eredeti fekete énekesekről idővel legtöbben megfeledkeztek. Ez az ütem maximumra hágott, mikor a brit bandák az egekbe törtek a ’60-as években, és bár sose tagadták, hogy az afrikai-amerikai zenészek sora inspirálta őket, mégis „jelentéktelen zenetörténeti lábjegyzet” maradt belőlük, ezért is tekintenek sokan a rockra mint „fehér műfaj”-ra napjainkig.

A gyászos szituáció azóta már kezd helyre billenni. Manapság már nincs szó lopásról, még ha sok újító zenei trend igazán csak akkor kap is erőre, ha egy fehér kolléga adja elő. A fekete rap és RnB számokat mostanság szintén még főképpen a műfajra szakosodott adók játszák, míg a mindent letaroló popvonzerőt sok esetben olyan zenészek biztosították mint a Beastie Boys, Iggy Azelea, Macklemore vagy Post Malone. Ugyanakkor a hiphop nagy képe egy sokkal inkább szerencsés kimenetelű sikertörténet lett, tiszteletben tartva, és köztudottan elismerve annak eredeteit.

(Adam Ruins Everything, SBS)

Hozzászólások