Hiphop
„Úgy érzem, a szívem továbbra is az undergroundhoz húz” – Xavier Wulf interjú
Xavier Beard egy pezsgő és inspiráló közegbe született bele 1992 októberében: észak-memphisi kölyökként a déli rap fővárosában töltötte a fiatalkorát, azon a helyen, ahol egykor a Three 6 Mafia és kortársaik lefektették a mára mindent meghódító trapzene alapjait. Az őt érő impulzusok hamar a zene irányába terelték: habár eredetileg a fotózás iránt mutatott érdeklődést, középiskolában egy Bone Thugs-n-Harmony válogatáslemez került a kezébe, aminek meghallgatása után hamar ráeszmélt, hogy mivel is akar foglalkozni a jövőben.
Tizenegyedikben rögzítette is első dalát, majd Ethelwulf néven sötét, a déli elődök szerzeményeiből ihletődött, nyers és energikus memphisi trapet kezdett gyártani. Amber London után SpaceGhostPurpp, a Raider Klan krú feje, egyben a kora 2010-es évek földalatti mecénása felfigyelt rá, majd a klánba hívta, aminek egy éven át a tagja is volt.
2013-ban viszont kilépett és stílust váltott: a zenész Xavier Wulf néven született újjá, egyesítette erejét Bones-szal, és további, a klánból távozó rapperekkel, Chris Travisszel és Eddy Bakerrel, akikkel négyen létrehozták a Seshollowaterboyz formációt. A már Los Angelesben élő Wulf a ‘13-as váltás után extrém alkotói módba kapcsolt: mára több kollab-tape mellett 15 önálló projektet tudhat maga mögött, emellett barátai társaságában sikeresen koncertezi végig az amerikai és európai kontinens országait, szétszedve minden nívós fesztivál és füstös klub színpadát.
Egyedülálló, megkapó, animékből és a deszkás szubkultúrából egyaránt építkező stílusának és elvitathatatlan tehetségének hála az underground királyává, a feltörekvők és az internet-éra hiphop-fogyasztóinak példaképévé lett, aki olyan prominens előadókkal és producerekkel dolgozott már, mint Skepta, Smokepurpp, Madeintyo, Lil Peep, vagy éppen a Sicko Mode-ot jegyző Tay Keith, esetleg a Gucci Gang alapjáért felelős Bighead.
Xavier 2019.március 7-én, csütörtökön a BUDAFCKNBASS szervezésében a Dürer Kertbe látogatott el, ahol óriási, a fanok karjaiba dőlő zúzdát teremtve nyomta le első magyarországi buliját. Az izzasztó, pogóban gazdag koncert után a backstageben sikerült elkapnunk a végtelenül közvetlen és nyitott rappert egy közel egy órás beszélgetésre, ami során kikérdeztük őt az évtizedes anime iránti rajongásáról, a mainstream és az underground kapcsolatáról, Peeppel való barátságáról és arról, hogy milyen ízesítésű bluntot szív a legszívesebben. Interjú.
Az európai turnédat nálunk, Budapesten kezdted, mik az első benyomásaid a városról? Látsz bármi különbséget az itteni és amerikai közönséged között?
Már a gépen ülve rácsodálkoztam, hogy milyen sok sík és szabad terület van itt, az első benyomásom az volt, hogy ez egy különösen békés hely lehet. Aztán megérkeztem a városba, ahol festői látvány fogadott, jó volt látni, hogy a régi, legalább száz-százötven éves épületek még mindig állnak és itt vannak. Míg Amerikában letarolnák ezeket, és újakat húznának fel helyettük, itt úgy tűnik, sokszor meghagyják a régit, és inkább aköré építkeznek.
A fanokkal – akiket én inkább támogatóknak szeretek nevezni – viszont más a helyzet. Abban az értelemben teljesen megegyeznek, hogy nemzetiségtől és kortól függetlenül mindenki ki akarja adni az energiáit, mindenki pontosan tudja miért van itt. Moshpitet akarnak, ordítani akarnak – a közönség soraiban nincs nézeteltérés, vagy egyenlőtlenség. Ez pedig egy bámulatos dolog, az energiák ugyanazok, és egy nyelvet beszélünk.
Mi valójában a Hollow Squad? Rengeteget emlegeted, mégis csak kevesen tudnák megmondani, hogy akkor most ez egy kollektíva, egy kiadó, vagy szimplán csak egy baráti közösség-e.
A Hollow Squad mibenléte az egyik olyan, amit soha senki nem tud pontosan, holott talán ez a legfontosabb. A Hollow Squad MI vagyunk, a közönségem, a barátaim, Te, bárki, aki valamilyen módon értem van. Megvédem őket, és biztos vagyok benne, hogy tőlük is ezt kapnám vissza, ha bármi gond lenne.
De szerencsére soha nem támadtak, vagy fenyegettek meg egy koncertemen sem. Ha valamelyik bulin balhé van, tegyük fel két srác összetűzésbe keveredik, félreállítom őket, és azt mondom nekik: Rázzatok kezet, vagy öleljétek meg egymást. Mégis miért harcoltok? Hiszen mind ugyanazért vagyunk itt.
Sokan tudják rólad, hogy otthonosan mozogsz az extrém sportok világában is, mesélj egy kicsit a gördeszkás-és bicós karrieredről.
Gördeszkázni ötödikben kezdtem. Anyukámnak volt egy barátja Sacramentóban, akinek az unokaöccsei deszkáztak, mi pedig velük lógtunk, általuk ismerhettem meg az egész szubkultúrát. Aztán a nagypapámtól kaptam egy boardot, és azzal kezdtem. Hatodikra már mindent vágtam, tudtam, mi kúl a deszkás világon belül, és mi nem, ez a lelkesedés pedig a mai napig kitart, sosem fogom abbahagyni.
A bmx-es sztori későbbi: 2014 a dátum, ekkor ismerkedtem meg az ONSOMESHIT-es srácokkal, Brandon Beginnel, Stevie Churchillel, Adam22-val, Tony Malouffal, Alfredo Mancusóval, akiktől nagyon sok mindent tanulhattam. Általuk ragadt rám a bicózás, és vált a mindennapi életem részévé.
Hogyan jellemeznéd a stílusodat? Köztudott, hogy szívesen viseled a kétezres évek népszerű darabjait, például hálós Von Dutch sapkákat, vagy épp chunky deszkás cipőket.
Ötödikes koromtól kezdve pro skater akartam lenni, éveken át csak ez éltetett, és ez nagy mértékben megmutatkozott az öltözködésemen is. Még most is rajongok a gördeszkázásért, van, hogy csak elsétálok skateshopok mellett, és nem tudom megállni, hogy ne vegyek valamit.
Szeretem a különböző általam kedvelt stílusokat mixelni egymással. Bár legtöbbször feketében vagyok, nagyon bírom a színeket is. Úgy tartom, hogy a fekete minden árnyalat egyszerre, így voltaképpen olyan vagyok, mint egy sötét szivárvány. Keverem egymással az anime, a gördeszkázás, az autók és a bmx világát, vagyis mindent, amiért rajongok, és ez teszi a stílusom, vele együtt pedig saját magamat és a személyiségemet is egyedivé.
Több alkalommal posztoltál már képeket az óriási cipőkollekciódról. Hány sneakered van összesen, és melyik közülük a kedvenced?
Tavaly januárban csekkoltam, akkor a padlómon 138 pár volt, de ennek már több mint egy éve, szóval ez a szám mostanra simán megközelíti a 200-at. Nagyon sok cipőt veszek, imádom őket, gyerekként sajnos sosem volt lehetőségem megvásárolni azt, ami tetszett, így felnőttként buzgón bepótolom ezt.
A kedvencek közé jelenleg talán a Globe és az Osiris darabjaimat sorolnám, utóbbiból különösen a D3 az említésre méltó. De van sok nagyon szép Jordanem, és a Bape is király, viszont örökké a deszkás lépők lesznek a favoritjaim.
Ha a régi cégek közül ezt valaki olvassa egyszer: kérlek titeket, dobjatok piacra oldschool deszkás sneakereket, hozzátok vissza őket, vagy csak írjatok nekem és megmondom, melyikeket ajánlom újrakiadásra (nevet). Míg a Jordan heti-havi szinten dobálja ki a retró darabokat, a skate szcénában ez kevésbé jellemző, ezen pedig illene változtatni.
Trap-és rap körökben óriási népszerűségnek örvendenek az animék, Te az elsők közt voltál, aki ilyesmi elemeket épített a zenéibe, manapság pedig már minden harmadik előadó dalaiban találhatunk utalásokat a Narutóra, a Dragon Ballra, vagy éppen a Death Notera. Mit gondolsz, mi okozta az anime és a hiphop ilyen mértékű összefonódását?
Aki a ‘90-es években, esetleg a kétezresek elején született, az Cartoon Networkön nőtt fel, ahogy én is. Itt vetítették a Dragon Ball Z-t, ez volt életemben az első anime, amit láttam. Habár azt sem tudtam, hogy minek hívják, szimplán “rajzfilmként” ismertem, rögtön lenyűgözött, azt éreztem, hogy akármi is ez, a részese akarok lenni. Hamar be is rántott, ha egyre rátalálsz, onnantól bekerülsz egy spirálba és csak kutakodsz újabbnál újabb alkotások után.
Sok ember azzal a felfogással nőtt fel, hogy az animék nem menők, a korombeliek – ‘92-es vagyok – a rajzfilmeket sem tartották “trendinek”. Így a zenében sem lett annyira népszerű a téma, az volt az általános vélekedés, hogy a kettő nem kompatibilis egymással. De valami megváltozott.
Robb Banks, Denzel Curry, Chris Travis és én menővé tettük, ügyesen illesztettünk be olyan utalásokat,amiket a közös előismeret miatt – rajongás hiányában is – mindenki megértett. Sokan elkezdtek ráeszmélni, hogy az anime nem is rossz, mi (másokkal egyetemben) pedig fellélegezhettünk, hogy nem kell többé nerdnek éreznünk magunkat. Egyre többen indultak el ezen a vonalon, a befolyásos előadók jól be tudták ágyazni az imidzsükbe, amire sokan felfigyeltek, így terjedni kezdett, aztán szép lassan kialakult a sokat emlegetett összefonódás.
Mi a top 5 animéd?
Afro Szamuráj, Samurai Champloo, Bleach, My Hero Academia, Black Cover, és hatodiknak Attack On Titan, mert képtelen vagyok csupán ötöt kiválasztani. (nevet)
Ennek függvényében hogy nézne ki Xavier Wulf saját álomaniméje?
Király lenne, ha az imént soroltakat valamilyen módon egybe tudnám gyúrni és sajátomként megcsinálni. Gondolkoztam már egy anime elkészítésén, de halasztom a dolgot, mert több időre van szükségem, mélyebbre kell ásnom, többet kell tanulnom és tapasztalnom, ugyanis bele akarnék építeni mindent, ami én vagyok, de csakis a legtökéletesebb módon, így várok még egy darabig.
Ha kell, még manapság is merítesz erőt abból az ikonikus Inuyasha outroból?
Természetesen! (nevet) Ezen kívül van még jópár anime outro és opening, amit imádok. A japán zene gyönyörű, legyen szó a hangszerekről, a nyelvről vagy a dallamvezetésről. Japán jazz, japán rap, mindegy, mind lenyűgöző a maga módján. [vembed youtube=”nmKs03Ai3K0″ ]2013-ig Ethelwulf néven rappeltél, a hangzásod pedig jóval nyersebb és oldschoolabb volt, mint a mostani. Mit tervezel, visszanyúlsz valaha ehhez a régi vibehoz?
Fontos tudnotok, hogy az Ethelwulf nem egy halott dolog. Ez a projekt olyan, mint egy titkos, rejtett kard, amit csak a legmegfelelőbb pillanatban húzol elő. Nyáron fogok dolgozni a soron következő albumomon, erre a korongra újra visszahozom, mert egyáltalán nem akarom veszni hagyni. De még magamban tartom egy kicsit, hisz az animékben sem látod elsőre a harcosok titkos mozdulatait, senki nem lövi el őket egyből. Ha viszont szabadjára engedem, óriásit fog szólni, ígérem.
Kicsivel több mint egy évvel ezelőtt kollaboráltál Skeptával, a grime legnagyobb alakjával. Mondd, te is rajongója vagy a műfajnak?
Nagyon nagyra becsülöm ezt a stílust. Egészen négy évvel ezelőttig, vagyis a Skeptával való első találkozásomig nem igazán ismertem a grimeot, de akkor egy csapásra minden átalakult. Érzed, hogy van mondanivaló, hogy ezek a srácok beszélnek valamiről: a grime egyszerre kifinomult és vad, a nyelvezete hamisítatlan és sajátos – nem tehetek róla, de egyszerűen imádom az angol akcentust, talán ezért is annyira catchy az egész.
Korábban Lil Peeppel is dolgoztál együtt, milyen volt a viszonyod a már elhunyt emo rapperrel?
Ember, Peep lenyűgöző volt, maximálisan hiteles és abszolút eredeti. Eddy Bakernek köszönhetően hallottam először Gusról: volt egy közös barátunk, Jay Green, akkor Peep az ő csapatában, a Schemaposseban volt, ők ketten mondták, hogy hallgassak bele a Beamer Boyba.
A cucc nagyon megtetszett, aztán egymás után raktam be tőle az új trackeket, és felismertem, hogy a srác zenéről alkotott képe és a felfogása rendkívül progresszív, öröm volt vele dolgozni. Peep valójában a keveréke volt mindannak, amit szeretek. A pop punkos dalszövegeket mai alapokra, olyan beatekre illesztette, amikre mi is rappelünk, vagy rappeltünk már. Régóta reménykedtem abban, hogy valaki ezt megteszi végre, és mindenki közül Peep volt magasan az első, aki képes volt rá. Támogatott engem, Bonest, Chris Travist, Eddy Bakert, egy korábbi, Ham Radio beszélgetése során azt mondta, mi voltunk az egyik fő inspirációi a zenéléshez.
Így nem érdekel ki mit hisz, nekem ebben a stílusban (emo rap – a szerk.) ő jelenti a kiindulópontot, és ezért mindörökké imádni fogom. Nyugodj békében, Gus.
A Mass Appealnek adott interjúdban punk rapként és heavy metal rapként hivatkoztál a zenédre. Feltételezem, hogy kedveled ezeket a műfajokat (hardcore, punk, metál), nagyjából mikor kezdődött a rajongásod?
Ötödikben, amikor deszkázni kezdtem. Az első banda amit megismertem, a Linkin Park volt, aztán hatodikban egy kedves barátomtól, Matt-től kaptam egy cd-t tele rock számokkal: Korn, Blink 182, vagy 45-50 dal, ismert és kevésbé ismert zenekarok egyaránt. Már az elején megértettem, hogy miről is szól ez, magával ragadott a düh, az üvöltés, a gitárok zaja, és az őrület, ami sugárzott belőlük.
Figyelj, én imádom a zenét, nem teszek különbséget műfaj és műfaj közt, nem mondom azt soha senkinek, hogy ezt meg azt nem hallgatom, mert fekete vagyok, vagy bármi ehhez hasonló hülyeség.
21 Savage-től kezdve a $uicideboy$-on át az A$AP Mobig hallhatunk régi Three 6 Mafia sample-öket, mit gondolsz, miért ennyire népszerű még mindig a memphisi rap?
Elmondom az okát. Mert már az első hallgatásnál érzed, hogy megragad benned, és ez még most is így van, ma is mindenki érzi. Sok déli, köztük a Three 6 Mafia is rengeteg inspirációt gyűjtött a rockzenéből. Hallgatták, majd átformálták és a saját stílusukba ültették az érzelmet és attitűdöt, amit adott nekik. Megcsinálták a saját szájízük szerint, gettóból jövő memphisiként, és ezzel egy hullámot indítottak el, velük kezdődött minden. De ott van Princess Loko, 8-Ball és MJG, Project Pat, mindenki, akit felsoroltam tett azért, hogy a memphisi rap elterjedjen a szcénában, és örökre a része is maradjon.
Mint büszke stoner, milyen ízesítésű Backwood a kedvenced?
Amikor én, Bones, Eddy és Chris együtt éltünk Kaliforniában, mindig Honey Berry-t szívtunk, tudod, ami lila csomagolásban van. Őszintén, annyit elfüstöltünk belőle, hogy többé már rá sem tudunk nézni (nevet). Néhanapján megesik, hogy Jeffery (Idontknowjeffery, rapper – a szerk.) elővesz egy lila pakkot, én akkor ránézek, és azt mondom, hogy hagyjál ember, inkább megyek és veszek másikat.
Az van, hogy minden létező ízt kipróbáltunk már, és azt hiszem, maradok a barnánál, vagyis a Sweet Aromaticnél. Csak a klasszikus, csak az originált, ízesített szörnyűségeket soha többé.
Habár óriási és nagyon hűséges rajongói bázisod lett az évek alatt, mégis underground maradtál, és mindenki amolyan alter ikonként és legendaként tekint rád. A mainstreamről és a hypebeast kultúráról viszont már a karriered kezdete óta negatívan rappelsz, miért?
Az egyik fő oka annak, hogy korábban ennyit savaztam a mainstreamet csupán annyi, hogy fiatal voltam és zöldfülű. Azt éreztem, nem kellenek a kiadók, nem keresem fel semelyiket, hogy felépítsék a karrierem, majd megcsinálom magamnak. Egyedül azokkal törődtem, akik támogattak, és ez továbbra is így van. Amíg ők vannak, addig minden a legnagyobb rendben. Úgy kezelem őket, mint egy családot, mi csakis egymásért vagyunk.
A véleményem egyébként nem változott, csupán felnőttem és bölcsebben kezelem a dolgot. Tartom, hogy a mainstream közeg kamu és álszent, mivel megmondják, hogy mit tegyél, vagy éppen mit ne tegyél, és ez mindig is egy elcseszett tényező marad. Mindez talán megváltozik egyszer, de a jelenlegi szituációt látva úgy érzem, a szívem továbbra is az undergroundhoz húz.
Fotók: Kersner Máté