Ki a legjobb Migo?

Napjaink legsikeresebb rapcsapata, a triplet-flow százak által másolt formuláját legtökéletesebbre csiszoló, és újraélesztő Migos trapzenéjét mindenki hallotta már. Az atlantai hármas Quavója és Offsetje unokatestvérek, míg a legfiatalabb Takeoff előbbi unoköccse, együtt nőttek fel, komolyan pedig 2011 óta foglalkoznak a zenével. Karizmatikus személyiségük, egymást tökéletesen kiegészítő, már-már egy „háromféltekéjű agyként” pörgő nótáik mára sokmillió rajongót magukkal ragadtak. Egy sor mixtape-pel lépkedtek fel a népszerűség létráján, amit a helyi bárok kaptak fel, ahol hamar nagy sikereket értek el, olyannyira, hogy Bando című számukat meghallva Gucci Mane, majd 2013-ban Drake figyelt fel rájuk, saját fogását elkészítve az őrületesen repetitív, és őrületesen fülbemászó Versace-n, a legnagyobb slágerüket, a 2016-ös Bad and Boujee-t pedig Donald Glover istenítette, egyenesen „korunk Beatles-ének” titulálva a Migost.

A dab feltalálói, az ad-libek mesterei kezdetben igazi keményvvonalas, Waka Flocka Flame és Gucci Mane inspirálta, „hard-hitting” trapet kreáltak, a G-Unit példáját követő mainstream gangsta rap flashbackjeivel, és bár debütalbumok, többek közt Offset börtönbüntetése miatt nem hozta meg a popáttörést, a 2017 eleji Culture-rel megrepesztették a világsiker jegét. A Culture címe száz százalékig kiérdemelt volt, hiszen a hiphop egyik legnagyobb, kultúrameghatározó formációjává emelték magukat, ekkorra már lágyabb, „folyósabb” traphabokat meglovagolva, az újhullámosok közül kölcsönösen Travis Scott, és kisebb részt Future impulzusokkal.

Zenéjüket egyszerű soraik miatt divat volt utálni, de mára tagadhatatlan sikerük, és bár a Culture II-vel egy ömlesztett, értelmetlenül hosszú, több mint 100 perces szörnyet kaptunk, amit bőven megvághattak volna a felére, így is jó pár újrahallgatásra érdemes korong született. A fő formula eddigre elég sablonos lett, nem volt benne az elődjének frissessége, de a trapfanoknak kárpótló megnyugvást nyújthatott, hogy kíváncsian figyelhettük a „három amigo” külön útjait, amíg az idén megjelenő Culture III pontot tesz a trilógia végére.

Vegyük is sorra őket! És végül húzzunk konklúziót az örök vitára: ki a legjobb rapper a Migosban?

Quavo

Karrierjük elején az emberek túlnyomó többsége Quavót emelte ki mint a csapat legerősebb harmada. Erre a korai elismerésre többnyire a számtalan vendégelőadói „kisunnyogásával” tett szert, amiből hamar mém lett. A featek nem is kis számokon landoltak, köztük található a Travis Scottal és Young Thuggal közös, eszméletlenül fülbemászó, csupasz hölgyekben úszó videóval párosuló Pick Up The Phone, a 2 Chainzzel és Gucci Mane-nel összedobott, nosztalgikus Good Drank, az ünnepi hangulatú, lassan 1 milliárd megtekitést is átlépő Congratulations, Post Malone-nal, és a DJ Khaled tucatsláger, az I’m The One, ezer másik mellett. Világosan látszott, hogy Quavónak kiváló érzéke van a tapadós melódiákhoz, legvékonyabb hangja könnyen felismerhető, és jóval termékenyebb is társainál. Emellett minden interjúban nagyrészt ő vette magához a szót, míg Offset kommentálta gondolatait, Takeoff pedig a legritkább esetben nyílt meg a kamerák előtt. Bár Joe Buddenhez – és hozzám – hasonlóan még mindig sokakban, felmerült a kérdés: a kisebbségbe tartozok, azzal, hogy nem látok szakadéknyi különbséget a három trapper közt? Ha csak szövegek szintjén nézzük, ez mindenféleképp igaz lehetett… 2019 februárjáig. De még mielőtt levonjuk a konzekvenciákat, nézzünk rá a single-ökön túli Quavóra.

Lemezek terén 2017 szilvesztere előtt egy héttel szakadt külön, az e lépésével úttörőnek számító Quavo a rokonaitól. A Migos-szal évek óta egy lapon említett Travis Scott-tal alkotott duójuknak csupán kiszámítható, szegényes kliséalbumra futotta, nem túlzás azt állítani, hogy legtöbben már nem is emlékszünk rá. A Huncho Jack, Jack Huncho elsietett projektje rizikómentes, de semmi hallgathatatlan vagy megbocsájthatatlan, melyben a szokásos futurisztikus, melankolikus, autotune-os trap elemek keveredtek, ezzel jelentős handicapet passzolva Offsetnek és Takeoffnak, azok szemében, akik a legbeszédesebb Migót gondolták egyben a legerősebbnek is. Mi több, ekkor már Offset kritikailag elismert, egyedi bangerekkel teletömött Without Warningja is megjelent, melyen a gyilkos stilójú 21 Savage-dzsel, jellegzetes Metro Boomin alapokra rappeltek.

A lassan 28-at betöltő, legidősebb tagnál maradva azonban még nem feledhetjük a szóló debütalbumat, melyre nagy várakozásokat megelőzően, 2018 októberében került sor. A Quavo Huncho ismét csak egy hosszúkás, töltelékszámos, mindazonáltal élvezhető alkotás lett, egy-egy kifejezetten ütős próbálkozással, és nagy nevekkel a társelőadók terén Madonna, Drake és Kid Cudi formájában, és a lényeg: egyikük se okozott csalódást. A teljes Migos-energia így is hiányosnak érződött, és meggyőződhettünk, hogy a végleges szétszakadás joggal fel sem merül a csapattagok közt, de bőven sikerülhetett volna rosszabbra. Ez már pont jó lehet egy szubsztanciát sokszor mellőző mumble rappernek, aki nem a tartalomra, hanem a hangját úgymond „egyedi hangszerként” kezelve a „vibe-kialakításra” megy, és inkább az újdonság keresése miatt kísérletezik önálló projekttel. Személyes kedvencek közé a kezdő Biggest Alley Loop, a Drake-es Flip The Switch, a „gazdag” hangzású Shine, a Cardi B-s, Madonnás Champagne Rosé, valamint a szimpla, de szimpi Lamb Talk tartozik.

Takeoff

A legfiatalabb, mégis legmélyebb hangú Takeoffot személy szerint sokáig a „ki a legjobb” vita lenézett nyertesének véltem. Erős jelenléte, pörgős flow-ja, és karcos, öblös, füstös hangja trekkek százán annyira kellemesen hat, hogy bár a Bad and Boujee-ról lehagyták – „doitlooklikeimleftoutbadandboujee” -, és ő tolta a legkevesebb szóló materiált is, mégis Takeoffot éreztem a legjobbnak. A Migos-nak egy rossz porcikája sincs, de már első, Intruder single-jét annyit pörgettem, mint egyik Quavo featet se. A refrének a legidegenebb terep számára, de így is a csapaton belül őt tartják a legerősebbnek, ezt Offset és Quavo többször is megerősítette.

Társaival ellentétben a különvonalas kollabja, Lil Yachtyval csak idén jelenik meg, a szóló debütálását már hallhattuk. A 2018 novemberi The Last Rocket pozitívumai közé tartozott az átfogó „rakétás” téma, az „űrutazós” hangulat, mi több, az eddigiekhez képest többször is szokatlanul személyes pillanataiban hallhattuk mint az első koncertfellépések gyomorösszerántó feszültsége az I Remember-ön, vagy egy őt hátba szúró barát a None To Me-n. Továbbá a teljes projekt szokatlanul rövid 35 percben, amihez az is hozzájárul, hogy elismerésre méltóan az egész albumot egyedül akarta a vállán vinni. A dolgok negatív végén viszont ott a tény, hogy amennyire konzisztens, annyira egyhangú is a jelen trapsztyeppén végigtekintve, főleg az olyan szinten irritáló és monoton refrénekkel mint az „I remember” ismételgetése. Legjobb darabként viszont a Last Memory és a Casper így is kiemelkedik.

Offset

A vitát végső soron Offset zárja, aki annak ellenére, hogy hangszín alapján a legkevésbé felismerhető, több nézőpontból is a legerősebb taggá küzdötte fel magát. Népszerűségének persze oka lehet a Cardi B-vel közös, nem épp rózsás és sima kapcsolatuk bulvárhozadéka, de zenei perspektívából is a legmagasabb minőséget nyújtja. Nem a legjobb refrénekben, nem a legjellegzetesebb a hangja, de 2017-es, első különválós projektje 21 Savage-dzsel és Metro Boominnal meglepte a hallgatóságot. A Without Warning, fél órában, tíz számban tele lett pakolva jobbnál jobb bangerekkel, élen a megunhatatlan Ric Flair Drippel, Ghostface Killers-zel, és Rap Saved Me-vel. Az összetartó, horrorisztikus, sötét lemeztől a megszokott, letisztult Metro alapok legjavát, és a rideg sorairól ismeretes 21-t kapjuk, ami együtt Offset energiájával élvezetesen folyik.

A csapatból történő minőségi kitekintés, és a tologatás után idén végre a szólója is megjelent, amin az energia mellett a tartalmat is úgy hozta, mint soha senki korábban a Migos-ból. A Father Of 4-on természetesen a szójátékok, metaforák és szövegek mércéje összességében így se magas, hogy ne érhesse el azt más kortárs. Mindezzel együtt szinte minden számon kaphatunk egy szeletet magánéletéből, ami Cardi B-vel való kapcsolatát, a megcsalásait, a bocsánatkéréseit, és a közös gyermeküket foglalja magába. Kezdetben a Migo összetettségére, zenében eddig csak egyoldalúan megjelenített személyére reflektáló, introspektív elbeszélő intrót hallhatunk, majd azonnal egy bocsánatkéréssel folytatódik a 17 éves korában született, így elhanyagolt fia felé, és érinti a rappernővel közös Kulture lányuk előtt született többi gyermekét is, akikre érthető módon a médiában se vetült annyi figyelem, így sokak számára eddig ismeretlen volt létük. Offset nem csak a borító és cím által emeli ki gyermekei és hozzátartozói fontosságát, hanem rendszeresen reflektál rájuk a zenékben. És a közreműködések közül Big Rube után – főképp – J. Cole, Cardi B, és CeeLo Green sem okoz csalódást. Legjobb számok közé emelhető a mindent összegző Father Of 4, az isteni furulyás alapú Lick, a börtönbüntetést taglaló After Dark, a Cardinak esedező Don’t Lose Me, a visszatekintő Came A Long Way, és az említett társelőadós trekkek. Nem hibátlan, hősünk nem lett egy önállóan műfajt alapjaiban felforgató poéta, de a három közül ez a legerősebb, legfogyaszthatóbb, legtartalmasabb, legszemélyesebb, legkonzisztensebb projekt minden téren a maga egy órájával.

A megmérettetés tehát egyelőre így áll 2019 elején, jó pár közös, egy-egy teljes egészében önálló album, azaz „az első kör” után: Offset egyértelműen viszi a prímet!