Idén se keveredj párkapcsolatba a poptrap lovag Post Malone-nal, mert ír rólad egy dalt

Forrás:

A 24 éves Austin Richard Postnak meredeken ível felfelé a karrierje, mióta az utolsó dollárjaiból – egy baráti kölcsönnel kiegészítve – rögzítette White Iverson című vírusszámát és meglovagolt egy bérelt Rolls Royce-t a sivatagban. 2019-ben már látható, hogy az énekes-dalszerző-rapper több mint egy hullócsillag, hisz sorra gyártja a fülbemászóbbnál fülbemászóbb műveket, stílusokat bátran keverő zenéi pedig a hiphop, a pop és a rock közegtől is kapnak elismerést. Ennek legtisztább mintapéldája az egyértelműen gyerekbetegségekkel küzdő Stoney után megjelent második nagylemez, a Beerbongs & Bentleys, mely hátrahagyva a kezdeti hibákat egy fülbemászó, gyakran gitárral kísért, hedonizmusból szerelem által kirángatott, majd ugyanoda visszazuhanó srác laza sztoriját mutatta be. Négy Grammy-jelölést zsákolt be, és legfőképp, mind a 18 száma toplistás lett, bizonyítva, hogy sokmillióan szívükbe zárták Posty zenéjét.

De vajon a harmadik, szinte a semmiből hirtelen bejelentett harmadik albumán sikerül új kreatív csúcsokat döntenie? Spoiler: nem igazán.

Habár a „Hollywood’s Bleeding” című projekt hosszúságban hozza az elődöket, de valami hiányzik, ami korábban megvolt. Félreértés ne essék, itt is vannak precízen összetákolt gyöngyszemek, mint az intró és az album címadó dala, ami érzékien, igazi nagyvászon képét keltve vezeti fel a sérült srác elvesztett hölgy utáni romanticizmusát, továbbá a felétől robbantja be a korong petárdáit, de az ebből fakadó öröm hamarosan alább is hagyhat. Itt még reménykedhettünk, hogy ahol a Beerbongs történetvezetése befejeződött, ott veszi fel a vonalat a texasi különc. Aztán második trekkben mégis felüti a fejét a szekunder szégyenérzet, olyan kellemetlen sorokkal, mint a „Versace boxers on my dick / Bud Light runnin’ through my piss”. Nem Posty…erre nem volt szükségünk. A dal ünnepies alapja, mégha „Congratulations Pt. 2” hangulatot is kölcsönöz neki, illik a trekkhez, a probléma akkor üti fel a fejét, mikor rájövünk ez a hangzás szinte a teljes lemezre kiterjed. 

[vembed youtube=”qT_y5Yc8jSA” ]A logika az Enemies-en követ el rituális öngyilkosságot, amikor is Posty „it’s so sad”-eket dalol, az őt eláruló barátainak, amivel nem is lenne probléma, de azáltal, hogy az egyik legjátékosabb, és legörömtelibb alapján teszi, mégis olyan hatást kölcsönöz az egésznek, mintha egy virágos körítésbe öntött ünnepi parádén összekucorodva depizne, vagy csak simán rossz alapot mixelt volna a verzéje alá. Arról nem is beszélve, hogy a bohókás, pörgőflows DaBaby és közte semmiféle kémia nincsen, és teljesen indokolatlan az elhelyezése a számon.

Az ezt követő Allergic egy évezredfordulós indie rock förtelmet idéz, amit inkább felejtenék, de az ötödik A Thousand Bad Times felüdülést jelent, az sem épp kivételességével, hanem már ismert Post-akkordjaival, a korábbiakban jól bejáratott és megszeretett formulákkal. Tovább kocsikázva a vérző filmfővároson Tame Impala nótáiba ütközhetett sztárunk, a Circles atmoszferikus, szívmelengető hangulata kiszámítható ugyan, de ezredjére is slágernek hat. Nem úgy, mint a Die For Me, felejthető trap alapjával, a rejtély-hogy-miért-ilyen-felkapott Halsey unalmas popverzéjével, hozza amitől nevét a dallistán látva félhettünk – a nagy semmit. Szerencséjére Future egy személyesebb, kellően átélt kollabja emel az összképen. A traputcáról az On The Roadon se hajt Posty, egy erősközepes vízalatti vibe-ot adó beattel, és két rapkollabbal Meek Mil és Lil Babytől, viszont ezek után érkezik a lemez csúcspontja.

[vembed youtube=”cTvj0k3ligI” ] A Take What You Want-on Ozzy Osbourne-nal és Travis Scott-tal a korong legkísérletezőbb pillanatát hozzák össze hárman. Az erőltetettség érzetének meglepő elkerülésével, így Posty popéneke, a Black Sabbath-frontember ’70-es évek metál nosztalgiája, és La Flame pszichedelikus, autotune áztatta trapje úgy jön le, mintha csak az egymásba öntésre született volna. Extra pozitívum, hogy Travis végre nem hozza, amit mostanában a legtöbb kollabján – behabizott két autotune sor a csekk és kredit kedvéért.

Az I’m Gonna Be hangszerelése ismét egy Beerbongs visszautalásnak hat, egy pozitív csavarral, felszabadító, vidám szöveggel. A Staring At The Sun-on, pedig SZA a fenti rocksztártriumvirátus után a legérettebb közreműködéssel válik fényponttá, otthonosan mozogva a cserben hagyott szerető pozíciójában, így kiválóan egészítik ki egymást arctetkós weirdónkkal.

A már mindenki által ismert és túlértékelt Sunflower című szintipopszám, Swae Lee kollabjával már így is több figyelmet kapott a megérdemeltnél, és logikusabb lett volna egy bónusztrekként a végére dobni. Ironikus, hogy miközben az Internet-ről, – mely a legfélkészebb dal az egész projekten – hiányolhatjuk kicsit Kanye Westet, aki a pár hónappal ezelőtt netre kikerült verzión még ott volt, a dal pont hasonlókra reflektál: „paranoid since they’ve been leakin’ my shit” szól a szövegben panasz. Kanye el lehet átkozva manapság. Másik kiválósága a korongnak a már ismert Goodbyes, fülbemászó trapbeatjével, zombis klippjével és Thugga kihagyhatatlanul őrült vokáljaival.

[vembed youtube=”S4asq3SicN0″ ]A végére még kapunk egy Father John Misty által kokreált ’70-es évek soulját idéző Myself-et, és egy közepes párkapcsolati levezetőtrekket, annak működőképtelenségét taglalva az I Know-n, majd a pöpec befejezésképp szolgál a Wow, poppos, búvárélményként ható alapjával – és persze egyenlő mértékben kellemetlen és hulla laza táncával a videójában.

Összegzésképp, bár a szövegek reflektálnak a sztár sebeire, – korábbiakhoz hasonlatosan -, mégis a beateknek hála összhatása inkább örömünnepre hajaz, vér helyett pedig konfettik ömlenek Post Malone-ból. Bár van egy jó maréknyi élvezetes alkotás rajta,  sőt a Take What You Want által egy zseniális zenei kitérő is, mégis a 17 szám a végére önismétlődővé válik, hisz nincs sok új a nap alatt, így a sokrétűséget átveszi a kimosott hangzásvilág. Az instabil kapcsolatok szétvarrt, duci emotraplovagja, akit nem lehet nem szeretni, még mindig itt van, csupán logikátlan módon vidámabb köntösben harcol. Továbbá az érzelmek se annyira csontig vésőek, közel sem annyira szívbemarkolóak, mint korábban. A múlt kapcsolatainak árnyéka tovább nő, de korábban átélhetőbb, odaadóbb volt minden akkordja, jobban bele akart halni a dalaiba, bármennyire is ismered és szereted Posty karakterét.