A „SZA-hatás”, avagy miért sír mindenki az énekesnő dalaira

SZA új kiadványairól még az értesül, aki amúgy nem követi az énekesnő karrierjét, hisz elég megnyitni az Instagramot és valamelyik női ismerősünk biztosan tudatja egy sírós szelfivel, hogy SZA ismét megríkatta a szövegeivel. De miért pont SZA az, aki ennyire megérinte az emberek lelkét?

Solána Imani Rowe, művésznevén SZA, mára a kortárs R&B és neo-soul egyik legkiemelkedőbb előadójává nőtte ki magát. Az amerikai énekes-dalszerző 2012-ben kezdte karrierjét, de az áttörést a 2017-es „Ctrl„ (2017) című albuma hozta meg számára. Az album nemcsak zenei, hanem kulturális jelenséggé is vált. Az előző, „Z” EP-hez képest egy személyes, őszinte dalszövegekkel megpakolt albumot kaptunk, amivel rengetegen tudtak azonosulni.

SZA zenéjének egyik legnagyobb erőssége, hogy nem fél kifejezni a fájdalmait és a kétségeit magával kapcsolatban. Dalszövegeiben sokszor beszél önbizalomhiányról, szerelmi csalódásokról és az önfelfedezés nehézségeiről. Ez az őszinteség sok hallgatót már a „Ctrl” érában mélyen megérintett, mert az emberek gyakran saját érzéseik visszatükröződését látják a dalaiban. A dalai sokszor olyan érzéseket írnak le, amelyeket mindenki átélt már, de ritkán mond ki hangosan. SZA húsba vágó őszintesége egyben azt is hozta magával, hogy a hallgatók erőt kaptak saját érzéseik kibeszélésére és felvállalására, és mivel ők nem tudnak kiadni egy nagy kiadónál erről egy lemezt, maradt a közösségi média, ahol igen, sokszor sírva, terápiás jelleggel osztják meg, hogy SZA zenéje segített nekik egy szakításon vagy nehéz időszakon átlendülni.

A könnyen átérezhető szövegeken túl a lassú, fátyolos dallamok és visszhangos vokálok, minimalista hangszerelés, gyakran lo-fi vagy akusztikus elemek, és az érzelmes, néha elnyújtott, improvizatív énektechnika kombinációja csak rásegít arra, hogy a zenéje hipnotikus és szinte terápiás élményt nyújt, ami tökéletes háttér ahhoz, hogy valaki kisírja magát egy nehéz nap után.

Az énekeső 2022-ben kiadta második stúdióalbumát, a „SOS„-t, amely tovább mélyítette az érzelmi és zenei világát. Az album hatalmas kritikai és közönségsikert aratott, és olyan dalokat tartalmaz, mint a féltékenységet boncolgató „Kill Bill”, a szerelmi csalódás és elutasítást feldolgozó „Nobody Gets Me„ vagy a nosztalgia és a múltba való kapaszkodást megzenésítő „Good Days„, amelyek újra felerősítették azt a jelenséget, hogy az emberek SZA zenéjére sírnak – és ezt a közösségi médiában is megosztják.

Az elmúlt években a TikTok és más platformok trenddé tették azt, hogy az emberek megosztják azokat a pillanatokat, amikor egy dal mélyen megérinti őket. Ez különösen igaz SZA zenéjére, hiszen külön trend volt abból, hogy valaki hajnal 2-kor a sötétben sír SZA zenéjére, vagy csak levideózza magát, ahogy az énekesnő szakítós dalait hallgatva pityereg, mivel „még mindig nincs túl” egy korábbi szerelmén. A közösségi média így egyfajta kollektív terápiává válik, ahol az emberek nem érzik magukat egyedül az érzelmeikkel.

A nemrég megjelent deluxe projekt, a „LANA„, melyet akár tekinthetünk külön albumnak is, csak folytatta ezt a SZA tradíciót, még ha melankolikusabb és disszociatívabb is mint a korábbiak.

A zenéi tehát azért váltak sírós himnuszokká, mert őszinte, érzelmes és mindenki találhat benne egy darabot saját magából. A TikTok és a közösségi média ezt felerősítette, egyfajta online térben összekapcsolva azokat, akiknek a dalai mélyen megérintették a lelkét. Meg hát egy jó sírás valljuk be, tud tisztító hatással is bírni arra bizonyos lélekre, és arra néha mindannyiunknak szüksége van.