Anderson .Paak magára tetováltatta, hogy „ha meghalok, ne adjatok ki a nevemmel posztumusz albumot”

A posztumusz albumok mindig is egy kicsit szürke zónának számítottak a zeneiparban. Egyrészről a rajongók nehezen engedik el a kedvencüket, sokan szeretnék hallani, hogy pontosan mivel készült a halála előtt az előadó, ezt pedig ki is használják a kiadók és az örökösök. Másrészről viszont az adott előadónak már semmi ráhatása nincs a posztumusz kiadványokra, alakíthatják, remixelhetik, random vendégelőadókat hívhatnak meg rá, az elhunyt bármiféle beleszólása nélkül. Lehet ezt jól és rosszul is csinálni, XXXTentacion örökségét egyértelműen elcsúfították a félig befejezett, csak a hype és a pénz miatt megjelentetett kiadványokkal, de Mac Miller örökösei például a lehető legtisztelettudóbban jártak el, kiadták azt, ami gyakorlatilag már kész volt, majd hagyták békében nyugodni a rappert.

A hiphop szcénában a veszélyes ’90-es évek után ismét egyre gyakoribb halálesetek miatt ez jelenleg is igen forró téma, elég ha csak a tavaly elhunyt Pop Smoke-ra gondolunk, akinek az első posztumusz lemeze gigasiker volt, egyben a fanok is elégedettek voltak vele, hogy aztán a második album pont az ellentettjét váltsa ki a rajongókból.

A legjobb taktika tehát lehet pont az, ha egy zenész előre lefekteti, mit is csináljanak az örökösök a kiadatlan számaival. Jó példa erre Dr. Dre kiadójának előadója, Anderson .Paak, aki nemrég magára tetováltatta az útmutatót.

„Miután meghalok, kérlek ne jelentessetek meg posztumusz albumokat és dalokat a nevem alatt, mivel azok csak demók és sosem akartam, hogy hallja őket a közönség” – varratta a karjára a kaliforniai énekes/rapper.

Remélhetőleg még hosszú évekig nem kell ezen aggódnunk, és Anderson egészségben gyárthatja a slágereket, de legalább tudjuk, hogy ha esetleg elüti egy busz, vagy rázuhan egy zongora, akkor ő nem szeretné ha feltúrnák a gépén lévő „kiadatlan” mappát.

(Stereogum)