Brockhampton: az első hip-hop boyband

Forrás:

A Brockhampton egy 14 főből álló hip-hop csapat, akik egy Kanye West rajongói fórumon találtak egymásra, amikor a group vezetője, Kevin Abstract bekérdezte: „van itt valaki, aki csinálna egy bandát?”. Miután többen is jelezték, hogy csinálnának, úgy gondolták, hogy könnyebb lesz Hollywoodban érvényesülni, mint a csapat bölcsőjének számító Texasban, így fogták magukat és útra keltek. A tagok igen sokszínűek, hiszen van köztük rapper, fotós, grafikus, producer, énekes vagy épp webfejlesztő. Ha a csapat tagjait ilyen sok inger éri a kreatív folyamatok során, akkor nem kérdés, hogy hogyan készítenek ilyen egyedülálló, különös hangzású albumokat.

[vembed youtube=”1nDsnJH30fs” ]Három projektet jelentettek meg 2017-ben az RCA kiadónál egy trilógiaként, aminek a Saturation címet adták. A harmadik, egyben záró lemezzel párhuzamosan egy rajongói boxot is kiadtak, benne a demókkal megtoldott korongokkal, poszterekkel, képeskönyvvel és további érdekességekkel. A lemezek leginkább hip-hop beállítottságúak, de rengetegszer nyúlnak gitárszólókhoz, R’n’B elemekhez. A számok energetikusak, a raprészek brutálisan őszinték, a refrének pedig fülbemászóak. Nem titkolják, hogy szeretik a One Directiont, Abstract szeretne Harry Styles klipeket rendezni és fiúbandának vallják magukat – az utolsót többször is nyomatékosították. Az original boyband fogalmával azonban szembemennek, hiszen nem a pop zenében, jóképűen, koreografált táncmozdulatokkal és tinilányokat benedvesítő szövegekkel akarnak eladásokat produkálni. Ők azt vallják, hogy mivel manapság a hip-hop lett a pop (populáris, uralkodó műfaj), így miért ne lehetnének ők a mai popzene elsőszámú boybandje?

[vembed youtube=”vWhPimx07H0″ ]A társaság leginkább az Odd Future-re emlékeztet (a Brockhampton el is ismerte, hogy merített Tyler, The Creator egykori, mára megszűntnek látszó brigádjából) hiszen az a banda is több tagból állt, mint egy átlagos csapat, egyedi karakterek alkották, és ahogy egykor Earl Sweatshirték, úgy Abstracték sem sem akarnak utcainak tűnni és a deszkás kultúra szintén nagyban ihlette őket – Ameer pedig aktívan űzi is az extrémsportot. Nem is akármilyen alkotókról beszélünk itt, egytől egyig olyan egyéniségek ők, akik mindannyian egy kicsit mást stílust képviselnek: a zseni vezető, Kevin után külön kiemelendő a tudatmódosítókon túl anyukájáról is sokat szövegelő, imént említett Ameer Vann, akitől például egy hosszú, részletes Reddit bejegyzésben szedték össze dalokra lebontva, hogy hányszor rappel drogokról, azok használatáról, vagy éppen terjesztéséről – hát, maradjunk annyiban, hogy nagyon sokszor. Joba a tomboló srácok közt búskomoran dülöngélő, elborult elméjű, antiszoc különcöt testesíti meg, és vokáljai mellett produceri munkájával is oroszlánrészt vállal a projektek készítése alatt, az imádnivaló, arab származású Romil mellett. Roberto a krú hype-embere, akinek legendás „Me Llamo Roberto” szállóigéje nélkül egy Brockhampton klip és spanyol nyelven eltolt, dumálgatós skit sem kerülhet ki. Merlyn Wood az őrült figura, Bearface – Matt Championnal egyetemben – az aranyhangú szépfiú, aki leginkább az LP-k zárószámain mutatja meg hibátlan zenei bravúrjait, Ashlan Grey naprakészen lövi a fotókat a tagokról, Dom McLennon az MC-k táborát erősíti, Henock, vagyis hk pedig a dizájn -és arculatfelelős.

A srácok egy házban laknak, együtt tengetik mindennapjaikat és igyekeznek annyira függetlenek maradni, amennyire csak lehet. A videoklipjeiket saját maguk veszik fel, a zenéiket a saját stúdiójukban csinálják, a cover fotóikat is maguknak készítik, szóval tényleg indie-k akarnak maradni. Ennek ellenére, március végén bejelentették, hogy leszerződtek az RCA kiadóhoz, amivel nem teljesen adták fel a függetlenségüket, hiszen megalkothatták ezen a kiadón belül a saját labeljüket, a Question Everythinget. Emellett már ők is saját tévésorozattal büszkélkedhetnek: azon a Viceland nevű csatornán ment az American Boyband nevezetű, 8 részes adásuk, ahol Action Bronsonnak és az előbb hivatkozott Tylernek -akivel azóta együtt is lógtak- is sorija fut. De egy két és fél órás, a Saturation alkotói folyamatát megörökítő, a kulisszák mögé és a zenészek mindennapjaiba betekintést engedő, élvezetes dokumentumfilmmel is megörvendeztettek már minket, ezt többek közt itt lehet csekkolni. A hallgatótáboruk leginkább a 13-19 évesek köréből tevődik össze, akik etnikailag sokszínűek, pont ahogy maga a Brockhampton is. Kevin Abstract vállaltan homoszexuálisként többször rappelt már nemi irányultságáról, a banda tavaszi ruhakollekciója is számos „GAY”, azaz „meleg” felirattal ellátott darabbal érkezik, az Empty klipjében pedig Kevin polgárpukkasztva, köntörfalazás nélkül tolja a sok idióta homofób arcába alteregója, Helmet Boy aktusát egy másik sráccal – a fanok szerencsére mindannyian imádták ezt, és abszolút toleránsan viszonyultak a rapper színvallásához. Mr. Abstract egyébként több mint fél éve él kapcsolatban párjával, Jaden Walkerrel. A tagok többször hangoztatják egymásnak, hogy mennyire jól néznek ki, mennyire szeretik egymást, ami egy maszkulin, férfiak által dominált műfajban furcsának tűnhet, de bármennyire is kételkednek a saját szöveged, zenéd minőségében, ha a barátaidtól csak és kizárólag pozitív visszajelzéseket kapsz. A fellépéseiken előszeretettel húznak fel narancssárga kezeslábast és festik magukat kékre, ám ezen furcsaságok ellenére is felkerülnek a toplistákra, viszik a szándékosan túlárazott lemezeiket és több milliós megtekintéseket számlálnak a Youtube-on.

[vembed youtube=”Jpu0JZxDz-w” ]Egy Odd Future-től is furcsább csapatról beszélünk, akik szándékosan alapoznak ezekre a kirívó, különös elemekre, új színt hoznak a zsánerbe, és építenek közben egy üzleti vállalatot Brockhampton néven. Egyáltalán nem lenne meglepő, ha egy pár album után a tagok elkezdenének más kreatív kitörési lehetőségekkel is élni a szórakoztatóiparban. A keményvonalas hip-hop arcok bizonyára megvetően tekintenek ezekre a szándékokra és úgy en bloc a csapatra, hiszen egy texasi kölyköket magába foglaló, a szegénységet nem ismerő, magukat kékre festő csapatról beszélünk, akik a hip-hopban nem a zenei műfajt látják elsősorban, hanem az üzleti lehetőséget. Rappelnek, van 2Pac poszterük, fuckolnak a rendőrségnek, de mégis egy önmagukat fiúbandának nevező, One Direction ismertségi szintre vágyó csapatról beszélünk, akik miután aláírták a szerződést a kiadójukkal, bejelentették, hogy az első stúdió albumukat nem jelentetik meg, mert „Isten még várni akar vele”.  A szóban forgó Team Effort piacra dobása ugyan eltolódott, viszont a Puppy címet viselő, alig pár hónapja bepromózott új anyaguk a nyár folyamán minden bizonnyal kiadásra kerül. Kíváncsiak vagyunk, hogy mennyire lesz létjogosultságuk a jövőben, de a trend, az eddigi tapasztalatok és az elért eredményeik azt mutatják, hogy lesznek ők még világszinten ismert boyband.