Zene
Ezekért a lemezekért voltunk oda 2017-ben
Tíz album, ami 2017-ben lenyűgözött minket.
10. TYLER, THE CREATOR – FLOWER BOY (Columbia)
műfaj: alternatív hiphop / neo soul
mit hallgass róla: See You Again / 911 / Mr. Lonely / Boredom / Garden Shed / Where This Flower Blooms
Tyler befordult goblinból kedves méhecske lett, sikeresen kiszabadult a kerti fészerből, de azért unatkozni is szokott. Kicsit Cherry Bombos, kicsit Wolfos, mégis újszerű júliusi albumán pedig épp eleget keresi önmagát és épp elég muzikális ahhoz, hogy 47 percen keresztül szórakozhassunk, szomorkodhassunk és gyönyörködhessünk egyaránt.
9. KENDRICK LAMAR – DAMN. (Interscope / Top Dawg Entertainment)
műfaj: hip hop / conscious rap
mit hallgass róla: YAH. / ELEMENT. / PRIDE. / XXX. / LOVE.
Miután Kendrick Lamar a To Pimp A Buttefly-jal az Egyesült Államok afroamerikai közösségeinek prófótéja és a tudatos, jó ízlésű zenefogyasztók kedvence lett, a világmegfejtő misszió teljesítése után kicsit visszatért a gyökereihez. Jól is tette, így fülbemászó, okos hiphopot csinált, ami meglehetősen rádióbarát, de mégsem elkurvult. Ezzel könnyűszerrel be is húzta a 2017-es évet, a zenei sajtó a szívébe zárta, az év végi külföldi toplisták első helyein trónolva pedig nyugodtan igazgathatja koronáját a Grammy-kre várva.
8. IBEYI – ASH (XL)
műfaj: indietronica / alternatív R&B / afro-cuban / downtempo
mit hallgass róla: Valé / Me Voy / Numb / Ash
A francia-kubai ikerpár, Lisa-Kaindé Diaz és Naomi Diaz alkotta Ibeyi üdítő, fájdalmas modernséggel és érdekes, tradicionális spanyol és afrikai hangzással maradandót alkotott második lemezén. Az Ash nem tart szét, ennek ellenére nagyon sok irányba kacsingat: a forrón Dél-Amerikai, autotune-nal itatott, táncolható daloktól (Me Voy) kezdve súlyos, Hair-betétdalnak is tökéletes feminista himnuszon (No Man Is Big Enough for My Arms) át a törzsi mantraként zsongó, magasztos kánonban szóló kórusművekig mindennel találkozhatunk. A korunk talán legfontosabb jazz szaxofonosával, Kamasi Washingtonnal közös Deathless pedig tartalmazza azt a makulátlan erőt és karizmát, ami minden szerzeményüket áthatja, és aminek hála méltóak arra, hogy az év legfontosabb, legelőremutatóbb kiadványai közé soroljuk friss korongjukat.
7. ARCA – ARCA (XL)
műfaj: electronica / experimental / ambient
mit hallgass róla: Coraje / Desafío / Piel / Anoche
Alejandro Ghersi, korunk egyik legelvetemültebb, venezuelai származású producere több instrumentális kiadvány, és az éppen spirituális sámán-földanya-pánsípos tündér szerepében tetszelgő Björkkel való közös alkotás után az Arcán már énekel is. A lidércnyomást előidéző, elhaló spanyol dalolászás rettegést, és valamiféle megmagyarázhatatlan, sejtekig hatoló, maró borzongást kelt az emberben, az ostorcsapások (Whip) között találva egy-két meghittebb és szebb pillanatot is. (Coraje) A kiforgatott dallamok különleges, gregorián énekek stílusát is idéző csengése és öblös búgása, a folyamatos feszültség pedig fenntartja az érdeklődést: akár az örökkévalóságig szólhatna Arca zaklatott jajveszékelése, ami valahonnan a pokol és a mennyország közötti űrből visszhangzik hozzánk.
6. PERFUME GENIUS – NO SHAPE (Matador)
műfaj: art pop / chamber pop
mit hallgass róla: Otherside / Wreath / Choir / Sides
Mike Hadreas, a Perfume Genius projekt feje három visszafogott, útkereső album után kiegyensúlyozottabb és kísérletezőbb lett. Habár még mindig szorong, májusi lemeze egy új kezdeté: a No Shape barokkosan monumentális, kellemesen túlfűtött, őszintén bizakodó és kellően szentimentális. Az Otherside-dal elkezdődő, aranyárban úszó, emelkedett hangulat aztán a Sides-nál csúcsosodik ki, hogy végül csillámporba forgatva szépen lassan tovább áramoljon a befejezésig. Grandiózus vonósok, Alan nevű szerelméhez írt záróballada, művészi, fenséges kamarapop, avagy Mike araszolása egyre közelebb az önelfogadáshoz.
5. MOSES SUMNEY – AROMANTICISM (Jagjaguwar)
műfaj: R&B / neo soul
mit hallgass róla: Don’t Bother Calling / Quarrel / Doomed / Self-Help Tape
„If lovelessness is godlessness / Will you cast me to the wayside?” – teszi fel a kérdést Moses Sumney a Doomed-ban. Első konceptalbuma a szerelemmentesség témakörét járja körül, sok kérdést feltéve, mély dalszövegekkel körítve. A filozofikusan, szabatosan megfogalmazott eszmeiséghez egy légies, mélyen és magasan egyaránt játszadozó, párját ritkító énekhang társul, ami a hárfa és a billentyűk mellett is hasonlóképpen remekül szólal meg. A szerelem nélküli élet művészi megnyilatkozása pedig nem kontraproduktív: keresve sem találhatnánk ennyi emóciót felvonultató LP-t, ami górcső alá vonja magát a létezést, ennek tükrében pedig a magányt választó individuumot is.
4. PLAYBOI CARTI – PLAYBOI CARTI (Interscope)
műfaj: trap
mit hallgass róla: Let It Go / Yah Mean / Wokeuplikethis* / Location / Magnolia
Miután Carti több mint két éven át húzta a rajongók agyát a várva várt mixtape megjelenéssel, április 14-én szinte a semmiből kiadta első hivatalos albumát. A Magnolia és az Uzival közös Wokeuplikethis* aztán hihetetlenül gyorsan egyaránt nagyot ment, nem véletlenül: egyszerűek, hangzatosak és kifejezetten fülbemászóak, akárcsak a többi alkotás a szóban forgó anyagon. Habár Playboi Carti néha ráfekszik az ütemekre, legtöbbször lustán dobálja az adlibeket Pi’erre Bourne sokszor ugyanazt a dobmintát tartalmazó, mégis hihetetlenül megkapó alapjaira. Ezzel pedig semmi gond nincs, az év trap albuma a lírikusságot mellőzve a melódiákra összpontosít, egzakt képet adva az újvonalas hiphop helyzetéről, elkalauzolva minket egy bolondos, bekábult, másik univerzumba.
3. REX ORANGE COUNTY – APRICOT PRINCESS (Saját kiadás)
műfaj: indie pop / indie rock / alternatív
mit hallgass róla: Untitled / 4 Seasons / Television/So Far So Good
“Az Apricot Princess egy bensőséges album. Meghallgathatod a kiadványt, és az összes érzelmét érezheted egy éjszaka alatt. Lehetsz boldog és táncikálós, aztán eszedbe jut, hogy mit basztál el: feldúlt vagy, megbánsz dolgokat, de rájössz, hogy van más is az életedben, amire reflektálhatsz. (…) A Sycamore Girl, az Apricot Princess és a Television a boldogabb pillanatok. Az egész olyan, mint egy nagy buli, ahol minden szuper pozitív, de ezzel egy időben átélheted a rossz élményeket is.” – nyilatkozik nagyon pontosan a 18 éves Alex O’Connor személyes, jazzes, popos, indie rockos debütlemezéről, ami gyermekien fájdalmas, édesen nihilista, nem mellesleg lehengerlően profi is. Ezek az érzések éppúgy egy pubertásból kilábalni próbáló, összetört, reményvesztett tini érzései, mint egy érett, tudatos zenészé. Persze a kettő nem zárja ki egymást, Rex pedig pont mind egyszerre: habár vannak pattanásai, tehetsége és affinitása még annál is több, ezért pedig nagyon hálásak lehetünk neki.
2. BROCKHAMPTON – SATURATION III (QUESTION EVERYTHING, INC. / EMPIRE)
műfaj: alternatív hip hop
mit hallgass róla: BLEACH / HOTTIE / RENTAL / ZIPPER / STUPID
Egy szép napon pár kreatív fiatal találkozott a KanyeToThe fórumon, majd szép lassan 14 tagú kollektívává formálódtak az Odd Future után szabadon. Azóta köszönhetünk nekik többek közt egy tucat inspiráló kisfilmet, klipet, doksit, egy tévéshow-t, az All-American Trash-t, és a júniusban útjára indult, decemberben zárult, hibátlan Saturation-trilógiát. Azok közül is a végső epizódot, ami a legkomplexebb mind közül: hibátlanul ötvözi az old -és new school hiphop elemeit az alter R&B-s hangzásvilággal, mindeközben a tagok pénz, kábítószerek és designer cuccok helyett inkább családi -és drogproblémákról, Anthony Fantanóról és Harry Styles-ról rappelnek. Nincs mese, ezek a srácok bizony N.W.A. helyett Radioheaden és Prince-en szocializálódtak, a kőkemény utcai élet helyett pedig inkább otthon ültek és szivacsként szívták magukba a sok inspirációt, aminek hála most sikeresen a műfaj megváltóivá avanzsálódtak. A Saturation III tartalmazza az első rész pattogó dallamosságát, és a második ütős, pörgős hardcore vonásait, emellett továbbra is önazonos, egyéni, jól adagolt, pofátlanul laza és végtelenül érzelmes. A Brockhampton a legjobb fiúbanda a One Direction óta, a Brockhampton a legjobb dolog, ami a zeneiparral történhetett idén.
1. SAMPHA – PROCESS (Young Turks)
műfaj: neo soul / alternatív R&B / electro-soul
mit hallgass róla: Plastic 100°C / (No One Knows Me) Like the Piano / Take Me Inside / What Shouldn’t I Be? / Kora Signs
Még felsorolni is nehéz, mennyi korszakalkotó és fontos zenésszel dolgozott együtt eddig Sampha: SBTRKT állandó fellépőtársa volt, megmutatta magát Drake Nothing Was The Same-jén és Kanye West Pabloján, énekelt Frank Ocean 2016-os vizuálalbumán, közreműködött Solange-zsal, a The Internetből ismert Syddel és a cikkben feljebb említett Ibeyivel is. A magasra tett léc után mindenki sokat várt az első korongtól, ami bizony be -sőt még túl is teljesítette a hozzá fűzött reményeket. A Process a traumafeldolgozás albuma: emlékezés a rákos megbetegedésben elhunyt szülőkről, akik közül az anya végül az eszményített, költői képpé váló zongorában testesül meg. Sampha angyali vokáljaival díszített, énközpontú, gyönyörű mesterműveivel transzcendens tisztaságot és zsenialitást képvisel, hol a világűrbe repítve (Plastic 100°C) hol a halál előtti, békés fehérségbe integrálva minket. (What Shouldn’t I Be?) Az énekes kálváriája egy nemes, fájdalmas küzdelem az ismeretlen, állandó frusztrációt okozó torokduzzanattal („Oh, sleeping with my worries, yeah / I didn’t really know what that lump was„) és a gyász gyötrő terhével.
