Fergie nélkül is partihangulatot teremtett a VOLT-on a Black Eyed Peas

Forrás:

Idén is nagyot ment a soproni VOLT, 143 ezer látogatóval, egy új, tágasabb helyszínnel, és enyhe profilváltással. Utóbbit nevezhetnénk inkább zeneműfaji kilengésnek is, hiszen a neves fesztiválon 2019-re a mérleg nyelve elmozdult a poposabb, hiphoposabb, éneklősebb irányba, amelynek egyik legszembetűnőbb példája a pénteki nap volt. A jelenség már a fővárosi gyorsvonat lépcsőin leballagva is egyértelművé vált: a hosszúhajú, katonaruhás, feketepólós, nagybakancsos rockerek kisebbségbe szorultak a bulira vágyó egyetemisták, tinilányok- és fiúk, rap rajongók, hippik, netán családosok tömegével szemben.

De csapjunk is a bele a lényegbe: több mint tíz évvel az utolsó magyar koncertjük után, a Black Eyed Peas kiváló showt nyújtott, kihozva a maximumot egy fesztiválfellépésből. A Los Angeles-i csapat kifejezetten válozatos – ezért sokak által hullámzóan megítélt – karrierjének minden szeletébe belekóstolhattunk, úgy, hogy feltehetőleg a legátlagosabb zenehallgatói füleknek se nagyon születtek a dallistán vakfoltok.

[instagram]BzRcYugFDa9[/instagram]A csapat karrierjét nagyjából négy részre oszthatjuk, és egyikből se maradt hiány a színpadon – bár személyszerint a harmadik dalait felejteném. Az első BEP-korszakot az old schoolabb, szövegközpontúbb, kritikailag elismert, játékos, de toplistákat kevéssé döntögettő öntudatos nyugati alter hiphop-vonal jellemezte, kellő egyediséggel, és három markáns kreatívval a mikrofonok mögött, hogy maradandót alkossanak a ’90-es évek végén, két nagylemezükkel.

Ezutáni 2003-as Elephunk korongjukkal következett a nagy pop áttörésük, amikor sok rádióbarát muzsikától fanyalgó fant vesztettek, de cserébe egy tagadhatatlanul fülbemászó, és olykor még így is különc sorokat irkálni képes négyes repítette fel magát a klubbok – nem mellesleg máig pörgetett – dalválogatásainak, és a népszerűségi listák élére. Innen jött az első koncertszám, stílszerűen a Let’s Get It Started, amelyre igazán gyűlni kezdett a voltosok bagázsa, valamint jónéhány egyéb mára klasszikussá vált, 2000-es éveket meghatározó pop-rap trekk mint a Where Is The Love? – mellyel jómagam is megismertem és megkedveltem a bandát, olyannyira, hogy még aznap elszaladtam a szegedi Tesco CD-soraihoz, hogy bezsákoljam az azt tartalmazó kazit -, de felcsendült a Hey Mama, a Pump It, rengeteg másik sláger mellett.

Nagy sajnálatomra 2009 és ’10-es lemezükből csöpögő, – napjainkra hál’ Istennek elengedett – elektronikus, dance-pop nótákból se volt hiány mint a Boom Boom Pow és az I Gotta Feeling, amik jelentős része alatt Will.i.am a DJ-pult mögül koreografált. Az igazság mégis az, hogy az egész előadást akkora energiabedobással, a színpadon le-fel táncikálva, minden egyes sort megnyova adták elő a feketeszemű borsók, hogy már majdnem megbocsájtottam nekik.

A tavaly kezdődött új BEP-éra számaira is maradt bőven idő, az alig pár perces csúszással kezdődött, kerekegész show-ban. Ez az, ami az első két karrierszelet – és főképp a kezdetek – kedvelőinek a legnagyobb örömöt nyújthatta az elmúlt időkben, hiszen mondhatni annak a hiphoposabb, gyakran politikusabb, öntudatosabb vénáját idézi, például a Ring The Alarmmal.

A show közben bemutatásra került a korábban ismeretlen, 2018-ban taggá vált Jessica Reynoso is, aki a fülöp-szigeteki The Voice-ban lépett először a nagy nyilvánosság elé. Őt egyrészt a tömeg is kitörő lelkesedéssel fogadta, másrészt nem hiszem, hogy akár csak egy tapasztaltabb fül is hibát találhatott volna énekhangjában, tehát a vidám kisugárzású újonclány is csupán hozzáadott a pénteki nap egyik legvártabb koncertjéhez.