Hogyan taszította illegalitásba a fekete rappereket Amerika megbélyegző drogpolitikája

Forrás:

Köztudott, hogy a hiphop számok egyik központi témája kezdetektől fogva a drogkereskedelem akár keresleti, akár kínálati oldalon. De mi is ennek az oka? Miért olyan magától értetődő a hiphop gyökereinek számító negyedekben is a kábítószerárusítás és használata? Tényleg maga a Sátán tevékenykedett volna, amikor 50 Cent eladott egy gramm kokaint, vagy Schoolboy Q elszívott egy szál marihuánás cigarettát? Egy kis könnyed, és érdekes szociológiai kitekintés a kábítószerek világába segít is tisztázni e kérdéskört.

A máig hatalmas problémát jelentő helyzet megértéséhez jobb az elejétől kezdeni. Megközelítőleg 100 éve minden tudatmódosító szer legális volt. Köztudott, hogy a Coca-Cola eredeti receptje, miképp a nevéből is sejthető, kokaint tartalmazott, és patikákban gyógyszerként árulták. Ezt a helyzetet először az Egyesült Államok első drogcárja, az 1930 és 1962 közt tevékenykedő Harry J. Anslinger változtatta meg, aki létrehozta a Federal Bureau of Narcotics kormányügynökséget, és Hoovertől Eisenhowerig öt elnök alatt munkálkodott. Ő a következőket írta jelentésében:

„Kb. 100 ezer marihuána fogyasztó van az Államokban, és többségük néger, hispán, filippínó és előadóművész. Sátáni zenét játszanak mint a jazz és a swing, mely a fehér nőket arra ösztönzi, hogy szexuális kapcsolatot létesítsenek velük és a hozzájuk hasonlókkal.”

A hazug, demagóg, rasszista és xenofób szólamokra vevő korszellemnek megfelelően Anslinger népszerűsége az egekbe szökött a választópolgárok közt. Az 1930-as évekre megkezdődött a drogok sorozatos betiltása, melynek a nép kedvence az alkohol már egy évtizeddel korábban áldozatul esett, de a szer elterjedtsége révén azonnal feltűntek a rendelkezés katasztrofális következményei, így Franklin D. Roosevelt elnökségének első évében visszavonta azt.

Ugyanakkor más drogok nem kerültek ki a célkeresztből. Az 1960-as években Anslinger az ENSZ-ig vitte tervezetét, sikeresen kiterjesztve más országokra is. „Amerika elsőszámú közellensége a drog”: így folytatta a Nixon-éra, ami az ellenkultúrai hullámra – mint a hippik – és a fekete emberjogi mozgalmakra érkező válaszként könyörtelenül lesújtott minden kábítószerre. Ahogy John Ehrlichman, Nixon belpolitikai tanácsadója visszaemlékezésében írja:

„Tisztában voltunk azzal, hogy nem tehetjük illegálissá, ha valaki fiatal, szegény, vagy fekete, de kriminalizálhattuk a közös kedvtelésüket. Tisztában voltunk azzal, hogy a drogok nem jelentettek egészségügyi problémát, mint ahogy állítottuk, mégis olyannyira tökéletes eszköz volt a Nixon-féle Fehér Ház számára, hogy nem tudtunk ellenállni.”

Megszületett a Drug Enforcement Administration (DEA), mely egyetlen célja a „war on drugs” fenntartása. A Nixon kormány egyre komolyabban vetette bele magát a véget nem érő, ellenben hatalmas, hétköznapi adófizetőktől gyűjtött állami pénzeket felemésztő és sikerrel nem kecsegtető drogháborúba. Hasonlóan szörnyű képet fest a valóságról egy Ovális Irodából kiszivárgott 1971-es másik felvétel, amiben az említett konzervatív elnök a következőket mondja ismerősének:

„Tudod ebben az a vicces, hogy mindegyik korcs, amelyik a marihána legalizálásáért küzd zsidó. Mi a franc van a zsidókkal, Bob, mi van velük?”

A problémát csak még inkább mélyítette a Reagan-adminisztráció drogpolitikája: „Just say no”, mindeközben a jóléti állam minden állampolgárának érdekét szolgáló szociális hálóját folyamatosan építették le, a progresszív adózást pedig lecserélték a csupán leggazdagabb rétegek számára kedvezőre, tovább rontva az alsó- és középosztály helyzetén. Ahogy David Simon – a drogkereskedelemmel foglalkozó, kritikailag elismert The Wire című sorozat rendezője – mondta:

„Ez olyan, mintha azt mondanád az ipar negyedben élőknek, hogy ne dolgozz fémmel. […] Mintha azt mondanád ne dolgozz az egyetlen cégnél, ahol felvétel van. Még ha a sarki kultúrába süllyedsz is, újra van célja az életednek: eladod ezt a 8 grammot, hazamész és el tudod tartani a családod.”

Forrás:

Konkrét számokat említve, egy kezdő marihuánadíler – mely a legolcsóbb anyagok egyike, ellenben a legjövedelmezőbb mezőgazdasági termény – 2-3 ezer dollárt kereshet meg havonta, ami felülmúl minden minimálbért. Márpedig miképpen az egyik legalapvetőbb közgazdaságtani tételből megtudhatjuk, ha a kereslet redukálása nélkül csökkented a kínálatot, csupán az ár megy fel. Márpedig a kábítószerek – az alkoholtól a dohányon és a kokainon át a heroinig – nem árérzékenyek, mindenféleképpen fogyasztani fogják azokat, keresletüket csupán átgondolt, koncepciózus társadalompolitikával lehet – legfeljebb – mérsékelni, a tiltás semmit nem old meg, csak szőnyeg alá söpör egy sürgősen megoldásra váró problémát.

A szigorú drogpolitika olyan népszerű lett, hogy a republikánusok és a demokraták sorra kontráztak egymásra a kábítószerekhez kapcsolódó büntetések szigorításában, míg oda nem juttatták a törvénykezést, hogy a gyilkosság és a drogárusítás közel azonos következményekkel járjon. Sajnos az igazság az, hogy ez a bigott, és tényeket teljes mértékben figyelmen kívül hagyó, szemfedeles hozzáállás semmilyen pozitív következménnyel nem kecsegtet, csupán súlyosbítja a problémát, fejlett oktatási és egészségügyi reformok helyett, mely betegségként kezelné a függők helyzetét, és nem démonizálná az alkalmi fogyasztókat. Igaz ez úgy, hogy a jó pár állam által üldözendő drogként definiált szerek jelentős része kevésbé káros, mint a jelenleg is törvényes alkohol vagy dohány.

Ma ez ügyben a folyamatos dekriminalizáció és legalizáció következtében lassú javulás tapasztalható, de a rasszizmus az amerikai igazságszolgáltatás minden terén megfigyelhető. A feketék négyszer nagyobb eséllyel kerülnek dílerkedés miatt a rácsok mögé, mint a fehérek, pedig a fehérekhez kapcsolódik a kábítószer adás-vétel többsége. Azonban a kertvárosokban nem kutatnak át embereket véletlenszerűen, minden ok nélkül. Jelenleg a New York-i drogtörvények következtében börtönben ülők 90%-a fekete és latino, illetve az Egyesült Államok több embert tart bebörtönözve, mint a kommunista elnyomó rendszer, Kína, vagy a putyinista diktatúra, Oroszország. Az USA az 1971-es 200 ezer főről mára több mint 2 millióra növelte az elítéltek számát, a letartóztatásoknak 80% feletti aránya csak birtoklásból adódik, jól mutatva, hogy a kormányzatok fejlődésképtelen maradisága sokak életébe kerül.

Ez az eredménytelen elvakultság Magyarországon is él. Ellenben követendő példák közé tartozik droglegalizációból az elmúlt években elképesztő sikerekről beszámoló Colorado, ahol ugrásszerűen javult a közbiztonság, nőttek az adóbevételek, csökkentek a bűnüldözésre fordított költségek és biztonságosabbak lettek az autópályák. Szintén pozitív irányba haladt progresszív szempontok alapján Hollandia, Kanada, Luxemburg, valamint az összes tudatmódosító szert dekriminalizáló Portugália, ahol a büntetések helyett egyedül az okok megszüntetését tűzték ki célul, a program legkitartóbb ellenzői, a helyi rendőrség utólagos elismerésével kísérve, vagy a heroinistákat megmentő Svájc és Norvégia is.

Ezek után érthető miért olyan szerves része a rapnek is a kábítószerek világa. A helyzet hatására a hiphop műfaj komolyabb vonalát képviselő figurái jelentek meg mint a hatalmas nyakban lógó faliórákról felismerhető, Long Island-i Public Enemy vagy a nyugati partokról a beszédes nevű Niggaz Wit Attitudes, azaz a comptoni N.W.A. Számaik, e csapatok nevéhez hűen elsősorban politikai töltetűek voltak, nagy hangsúlyt fektetve az amerikai média kritikájára, valamint az afrikai-amerikai közösség frusztrációinak és kilátástalanságainak megjelenítésére, mely részeseként nap mint nap szembe kell nézni az intézményesített rasszizmussal.

Források:

Adam Ruins Everything s01e20

How To Make Money Selling Drugs

Why The War on Drugs Is a Huge Failure