Aztaa
Jó a tetkód, jakuza vagy?
A tetoválás és Japán bonyolult, viharos kapcsolata.
A nyugati világban és a tengerentúlon a tetoválás az egyik legáltalánosabb dologgá és mindennapjaink részévé vált. Mindenki tetováltat, és szinte alig van olyan fiatal, aki tetkó nélkül mászkálna, mindegy, hogy egy pesti garzonban részegen felvarrott stick n poke-ról, vagy több tízezreket érő profi munkákról, rózsás, elszálló madaras-órás klisétetkókról, vagy minimalisztikus mestermunkákról van szó.
Ehhez képest tőlünk keletre elég más a helyzet. Míg itthon max bizonyos munkahelyekre való bejutást gátol egy-egy tetoválás, addig a furcsaságaival együtt általam is imádott Japánban viszont nem engednek be helyekre, vagy épp kidobnak, ha tintával díszítetted a testedet. Még akkor is, ha fiatal európai/amerikai turistaként vendégeskedsz az országban.
A jakuzát talán senkinek sem kell bemutatni: az évszázadok óta működő bűnszervezetről, avagy a japán maffiáról mindenki hallott, számos helyen találkozhattunk már a távol keleti gengszterek ezen csoportjával, legyen szó filmekről, könyvekről, videójátékokról, vagy egyszerűen csak a sajtóról és az esti híradóról.
A jakuzák a mai napig a japán alvilág urai, habár sok felől sok mindent lehet hallani róluk, a bűnszervezeteket célzó törvények és rendeletek egyre keményebb hatósági betartatása miatt a jakuza vesztett korábbi hegemóniájából, 2018 nyarán speciel az a hír röppent fel, hogy korábban domináns társadalmi szerepű bűnbanda tagjai olyan komoly pénzügyi gondokkal küzdenek, hogy kénytelenek dinnyét lopni és értéktárgyaikat árulni lelkes “jakuza rajongók” számára.
Egy biztos, ha jakuzákra gondolunk, akkor a tetoválás valószínűleg az első, ami eszünkbe jut, nem pedig a szánalomra méltó gyümölcs-csenés. Mind tudjuk, hogy a japán rosszfiúk előszeretettel varratják tele a testüket, ezzel egyfajta tradíciót követnek, nem melleseg lojalitásukat is kifejezik a klán felé. Csakhogy a tetőtől talpig szétvarrt bűnözők látványa nem kölcsönöz túl megnyerő arculatot a konzervativizmusáról oly híres államnak. Ezt a vezetés is így gondolta, ezért Japánban a tetoválást már egészen korán betiltották. Ennek pedig máig is nagyon erősen érezni a negatív utóhatásait, még ezen évtized során is számos nonszensz szankciót hoztak, a tetoválás ellehetetlenítésére. Olyannyira komoly az ügy, hogy a tetkó-téma a mai napig tabu a felkelő nap országában, noha a vélemények régóta megoszlanak arról, hogy mégis mennyire komoly ez a tiltás.
Hogy megértsük a tetoválás Japánban betöltött szerepét és azt, hogy miért alakult a megítélése úgy, ahogy, egészen az időszámításunk előtti időszakig kell visszamennünk.
A BANDITÁK HOMLOKÁTÓL A KIRÁLYOK KARJÁIG
A tetoválás a századok alatt sok változáson esett át: míg az i.e. 300-tól i.sz. 300-ig tartó Yayoi korszakban a minták még státuszszimbólumként működtek és spirituális jelentőséggel is bírtak, addig a Kofu időszakban (i.sz. 300-600) már büntetésként, egyfajta megbéyegzésként és a bűnözők elkülönítésének céljából alkalmazták.
Ezt az eljárást vették át aztán az 1603-tól 1868-ig számított, válságos Edo-korszakban is, pontosan a jakuza születésének baljós érájában. A bűnözőket ekkor a homlokukra varrt mintákkal különböztették meg a civilektől, ez viszont már akkor sem akadályozta meg az embereket abban, hogy testüket színesítsék – spirituális célból varrattak a papok, rituális okokból az ainu őslakosok, de még a prostituáltak egy része is.
A tetoválás már ekkor titokban fejlődött és terjedt, természetesen a hatóságok háta mögött, olyan alacsonyabb társadalmi rétegeket vonzva, mint a parasztok vagy munkások, a dinamikusan terjeszkedő jakuzával karöltve. Innentől számíthatjuk a mai értelemben vett tradicionális japán tetoválásművészet és a technika kialakulását is, de erről egy picit később.
Az első komolyabb tetkó-tilalom az 1800-as években véghez vitt nyugati nyitás kapcsán került bevezetésre, egészen pontosan a reformokkal teli Meidzsi korszak (1868-1912) és Meidzsi-restauráció idején. A szociális-és politikai újításokban gazdag érában úgy ítélték meg, hogy a nyitás következtében beözönlő, japán kultúrával ismerkedő népeket elrettentené a tetoválásokkal teli rosszfiúk látványa, ezért hivatalosan is betiltották a tetoválást (a külföldieket ettől függetlenül viszont ugyanúgy tetoválhatták). A tetoválással szemben tanúsított intolerancia és az intézményes stigamtizálás itt mélyült el igazán. Kialakult az általános vélekedés, miszerint ha tetkókkal rendelkezel, bűnöző, jakuza vagy.
Hiába, az országba érkezőket nemhogy elrettente, amit láttak, sokkal inkább első látásra beleszerettek a precíz és lenyűgöző szépségű, föld alatt fejlődött, mesterek titkos szalonjaiban tökélyre fejlesztett japán mintákba, és nem voltak restek maguk is varratni egyet s mást. Így lehetséges az, hogy távol-keleti alakokkal és szimbólumokkal díszítette ki a testét számos európai és amerikai matróz mellett az 1881-ben a császárt látogató V. György angol király, IX. Frigyes dán király, a görög királynő, a walesi herceg, és még II. Miklós orosz cár is. A kor messze földön híres művésze Hori Chiyo volt, a források szerint egyebek mellett az utóbbi három méltóságot mind ő ajándékozta meg tetoválásokkal.
MÉLYEN A BŐR ALÁ
A japán tetoválómestereket általában horishinek szokás nevezni, az alkotásaikat pedig horimonónak – utóbbi szó szerinti jelentése a tetkók bevésésére utal. Ehhez kapcsolódik egy másik közkeletű elnevezés, avagy az irezumi, melynek jelentése a “tinta bőr alá fecskendezése”.
És hogy még tovább csavarjuk, fontos megemlítenünk a teborit is, mely alatt tulajdonképpen magát a technikát és a hagyományos, kézi, gép nélkül készített japán tetoválásokat értjük. Nem véletlenül, a “te” ugyanis kezet, a “bori/hori” pedig vésést jelent. A tradíció szerint fanyelű fémtűkkel végezték, a bőrbe ivódva kékeszölden mutató Nara-tintát alkalmazva – az alkotók többek közt azért magasztalják a technikát, mert a gépi tetkókhoz képest sokkalta jobban és hatékonyabban lehet vele árnyalni.
A tetoválásforma a 18.század elején, a 19.század elején alakult ki, pontosan a jakuza aranykora idején, így nem csoda, hogy a klánok kisajátították maguknak a teborit.
Nem csak a céhes mestereknek, vagy a lovagoknak kellett hosszú utat bejárniuk ahhoz, hogy inasokból/apródokból azok legyenek, akik, bizony a tebori leendő mestereivel is ugyanez a helyzet. Ha tehát profi akarsz lenni, tanulnod kell. És tapasztalnod, nem is keveset.
Hogy hogy zajlik a dolog?
Mint a TattooGlobus részletesen közli, minden irezumi művésznek van egy mestere, akinek a tanítása alatt dolgozik. Az előkészületek (megfigyelés, eszközökkel való ismerkedés) a minél tökéletesebb szakértelem biztosítása érdekében akár több évbe telhetnek, ezalatt persze a tanoncok gyakorolhatnak is, de csak és kizárólag a saját bőrükön. A növendékek a folyamat során egészen eggyé válnak a tanítójukkal, általában velük együtt élnek, majd ha kiérdemlik, megkapják a művésznevüket a mesterüktől egy meghatározott séma alapján. Nevük minden esetben tartalmazza a hori (karcol, vés) szót, plusz a felkészítő nevének egy részletét, de olyan is megesik, hogy a mester nevét viszik tovább.
A tebori technika a testhez tökéletesen passzoló mesterműveket szül: egészen érdekes, hogy a minta tervezésekor a mesterek a test anatómiáját is vizsgálják, így a képek hibátlanul illeszkedhetnek az adott pontra és az izomszerkezetre, a tetoválások pedig az izmok mozgatásával “életre tudnak kelni”. A mintát a kontúrok feltételével kezdik, majd színeznek, árnyékolnak, végül aláírják az alkotásukat, mindezt végig szabad kézzel, apró, szurkáló mozdulatok kíséretében.
A tebori olyan különleges, ritka és kiemelkedő hozzáértést igénylő technika, hogy csupán pár száz erre szakosodó művész van a világon – állítja Horimasa Tosui, aki egyike ezen alkotóknak. Tosuival a VICE közölt egy riportot még május elején, melyből egy valódi hozzáértőtől tudhatjuk meg, miként ítélik meg a tetoválást 2019 Japánjában.[vembed youtube=”h9F1BmiTS1I” ] Horimasa (a nevében megtaláljuk a feljebb már említett “hori” előtagot, amit minden tebori művésznél jellemző) 1996-ban kezdett tetoválni, most van 23 éve, hogy alkot. Elmondása szerint érdeklődése még a középiskolában kezdődött, a japán és tengerentúli minták egyaránt nagy hatást gyakoroltak rá már egész fiatalon. 19 éves volt, mikor találkozott mesterével, Ikebukuro Horitosival, kihez először csak mint vendég járt, majd ő maga is tetoválni akart, így hát belevágott az enyhén szólva sem könnyű szakmába. Tosui közel egy évtizeden át színes teborikat csinált, majd váltott, és azóta csakis fekete-fehérben dolgozik.
A művész a videó elején visszafogott, mindent takaró öltözékben sétál, így első ránézésre senki sem gondolná, hogy egy, régebben jakuzákat rendszerszerűen tetováló művészről van szó. Talán jobb is, hogy nem kockáztatja meg saját tetkóinak felfedését a nyilvánosság előtt, de mint mondja, nem is célja, hogy mutogassa őket. A saját kis titkos szalonjában alkotó férfi pont, hogy a tetoválásokban rejlő sejtelmességet és titokzatosságot kedveli, amolyan “személyes kis titokként” tekint rájuk, amikről rajta kívül senki más nem tud. A múltban bambuszt kiélesítették, és ahhoz erősítették a tűket. Horimasa egy nomi nevű eszközt használ, ahhoz rögzíti a tűt szabad kézzel. A procedúra nagyon hosszú, a tetoválógépek gyorsaságához képest másfél-kétszer több időbe telik így elkészíteni egy tetoválást. Egy egész karos felvarrása úgy 30 órát vesz igénybe, egy egész hátas pedig 50-és 100 óra közt bármennyibe telhet.
Hogy mi teszi a teborit olyan különlegessé? A válasz: a színek, és azok fokozatos fejlődése. A gépekkel készített tetoválások döntő része akkor néz ki a legjobban, amikor friss, a tebori esetében viszont ez pontosan fordítva van. Míg egy általunk ismert, géppel felvitt minta 5-10 év múltán kopni és halványulni kezd, a tebori éppen elkészült állapotában közel sem mutat olyan jól, mint 5 vagy 10 év elteltével. A színek erősebbek, vibrálóbbak és élénkebbek lesznek, nem mellesleg sokkal természetesebben hatnak majd.
Állítása szerint régen rengeteg jakuza jött hozzá varratni, de most már egy olyan kliense sincs, aki bármilyen kapcsolatban állna a bűnszervezettel. Hogy ez mennyire igaz, azt mindenki döntse el maga (a riportban megszólaló “étteremtulajdonos” sem biztos, hogy csak a gasztronómia világában mozog), nem meglepő, hogy Horimasa munkájához hozzátartozik a titkolózás és a hazugság is. Mutatja a helyzet rizikósságát, hogy vannak esetek, amikor jobb nem szétkürtölni a foglalkozásunkat Japánban, például akkor, amikor a gyerekei iskolájában a munkájáról kérdezik, vagy éppen a rendőrség érdeklődik nála. Az alkotó ennek ellenére büszkén hangsúlyozza, hogyha teheti, közli az emberekkel, hogy tetovál. Az, hogy végtére is legális-e a tetoválás, vagy sem, nincs meghatározva, amolyan szürke zónában helyezkedik el.
TETOVÁLÁS = ORVOSI ELJÁRÁS?!
Ettől függetlenül mindegy, hogy a kézzel felvitt teboriról, vagy a jóval kommerszebb, gépesített megoldásról van szó, a tetoválás még így is félig-meddig tabunak számít a 21.századi Japánban. Habár a legtöbb helyen nincs szükség semmi különösebb engedélyre ahhoz, hogy tetoválj, hazánkban pedig még hivatalos tanfolyam, vagy OKJ-s képzés sincs e területre kiterjedően,
Japánban orvosi engedéllyel kell rendelkeznünk ahhoz, hogy teljesen legális formában tetoválók legyünk.
Legalább is elviekben. A japán Egészségügyi-Munkaügyi-Jóléti Minisztérium 2001-ben a tetoválást orvosi eljárásként határozta meg. Sok művész demonstrált a kormány ezen döntése ellen, bizonyítani próbálva, hogy a művészet egy formájáról, nem pedig egy orvosi beavatkozásról van szó – az ügyet perre vitték, változás azóta sincs. Horimasa csupán ennyit szólt a nonszensz ügyhöz: “Ha a törvény változik is, és kivétel nélkül orvosi engedélyhez kötik a tetoválást, akkor sem leszek doktor, tetoválóként fogom folytatni a munkám.”
Apró pozitívum, hogy nemrég a turizmusért felelős állami hivatal kérte a fürdőket, hogy fogadják be a tetovált külföldi vendégeket. Noha a probléma így csak félig oldódott meg, hiszen a japán fürdőzőkre nem terjed ki az engedmény, de ez már így is jobb, mint a semmi. A tetoválással rendelkezők diszkriminációja egyébként a következőképp érvényesül: fürdőkbe nem léphetnek be, az üzletek megtagadhatják a kiszolgálásukat, a cégek pedig inkább nem veszik fel a jól látható tetkókkal rendelkezőket.
Hogy még többet tudjunk meg a tetoválás jelenlegi japán helyzetéről, felkerestük a jó ideje Japánban élő magyar videóst, Zsiros Deszkát, és megkérdeztük tőle, hogy érte-e már diszkrimináció az egyetlen, vállán elhelyezkedő, relatíve kicsi tetoválása miatt. „Tapasztaltam megkülönböztetést, fürdő helyen és uszodában is leszedették, majd leragasztatták velem egy tapasszal (így működik az általános procedúra – a szerk.), elég megalázó.” – mondta Zsiros.
Az imént hivatkozott fürdőkről érdekességeként megosztotta, hogy a jakuzáknak külön helyeket tartanak fent, így „szeparálják” el őket a külföldi és hazai fürdőzőktől egyaránt. Mint a videós tapasztalja, a törvények egyre csak szigorodnak. Míg pár éve a tengerpart még egy szabad zóna volt, jelenleg már itt is tiltás van érvényben, bár ennek ellenére a part tele van tetovált figurákkal, és kevesebbszer is szólnak érte. Talán azért sem, mert a beach house-ok tulajai mind jakuzák, ahogy ezt a férfi egy, a témába vágó videójában is kiemeli.
[vembed youtube=”yjeknSDYgNE” ] A munkahelyeket illetően megerősítette, hogy nem nézik jó szemmel a tetkókat, és ha látható helyen van egy mintád, akkor szinte biztosra vehető, hogy nem kapod meg az állást. A teboriról annyit mondott, hogy több ismerőse is fullra van varrva, elmondásuk szerint az aprólékos irezumik készítése olyan szinten fáj, hogy sokan belázasodnak tőle.
Zárásképp hozzátette, hogy a jakuzák továbbra is sok helyen ott vannak, hiába pedzegetik olyan nagyon a hatalomvesztésüket:
„Ahol pénz mozog, ott ők vannak a háttérben, persze amíg nem lépsz velük bármiféle kapcsolatba, addig nem érdekled őket.”
Ilyen összetett rendszerben kell hát átmennie a tetoválás demokratizációjának, a folyamat pedig az olvasottak értelmében kicsit sem bizonyul előrehaladtnak. A fokozatos fejlődés és nyitás ellehetítlenéséhez pedig a jakuzával össze-össze játszó, vagy legalábbis azzal a látszat ellenére megbékélő, abszurd döntéseihez makacsul ragaszkodó állam és az óriásira duzzadt, rossz tapasztalatokra és végtelenül banális előítéletekre alapozó kiöregedő generáció egyaránt asszisztál.
