Kipróbáltam milyen groupie-nak lenni és inkább szánalmas, mint élvezetes

London, áprilisi éjszaka, nagy izgalommal várjuk az esti bulit, ugyanis a francia kedvencünk, Brodinski játszik London egyik legújabb kis techno palotájában, a Phonoxban. Hallottunk már ugyan róla jót is, rosszat is, viszont a mi szemünk előtt lévő rózsaszín köd csak a jó híreket engedi át. Mire másra lehet ilyenkor gondolni, mint hogy biztos nagyon jó buli lesz, tökéletes lesz a szettje és még ő is tuti jófej lesz, ahogy cuki borostája mögül kikacsingat majd nekünk. A barátnőm mondhatni szinte szerelmes Brodinskibe, olyan modern plátói szerelem ez, ahol  az ember odaphotoshoppolja a fejét a kiszemelt sztár vörösszőnyeges partnerére. Már az Uberben utazva is azt tervezgettük, hogy hogyan fogunk bejutni a backstagebe hozzá. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy csinos, laza és szerény lányok vagyunk ezért kérdés sem volt, hogy könnyen össze fog jönni a dolog, mert ugye a DJ-k szeretik az ilyen lányokat a backstageben tudni. És tényleg csak bulizni akartunk vele, nem leszopni.

Már direkt a szett elejére odamentünk egyrészt, hogy elkerüljük a tömeget, másrészt, hogy ne maradjunk le semmiről a performanszból. Bejutás pipa, ledobtuk a kabátot és azonnal siettünk is be az első sorba.  A kezdeti hatalmas adrenalin elmúlásával észrevettük, hogy Brodinski kicsit feszültnek tűnik, nem pörög túlzottan és nem is igazán érdekli, hogy a közönséggel mi történik. Áhh biztos csak fáradt, nem lazult még el, de idővel oldódik majd és hatalmas bulit fog csinálni…gondoltuk magunkban. Ittunk még egy-két italt, cigizgettünk és egy 20 perc múlva vissza verekedtük magunkat az első sorba. Ekkor indult a nagy terv: be kell jutni a DJ pult mögé. Először csak táncikáltunk, utána már integettünk, végül egy 1-2 órán keresztül a DJ pultba belógva a barátnőm telefonjába írt üzeneteket mutogattuk neki, mint még 10-15 másik hatalmas rajongó rajtunk kívül. Nagyon hamar nevetségessé vált az egész, pont mint két 14 éves tini, Brodinski pedig rezzenéstelen arccal, egy teljesen más világban járva, oda sem figyelt se ránk, se senki másra. Nagy nehezen, két csík közt, amit konkrétan 10 percenként szívott fel a pult alól, elkaptuk a tekintetét. Elolvasta az üzenetet és végre elérve célunkat bejutottunk a backstagebe. Ekkor engem már egyátalán nem izgatott a dolog, sőt rettentő kínosnak éreztem, hogy szó szerint be kellet könyörögnünk magunkat egy olyan ember mögé, akit egyértelműen nem izgat a saját közönségée és lerí az arcáról, hogy legszívesebben egy las vegasi penthouse tetején kokózná szarrá magát ahelyett, hogy itt, ilyen egyszerű embereknek zenéljen mint mi.

Felmentünk, buliztunk kicsit, visszautasítottuk a kokaint, amit felkínált (utólag visszagondolva hiba volt, lehet jobban élveztük volna a szettet), lejöttünk, ittunk még, buliztunk tovább, megvártuk a szett végét és csalódottan hazamentünk. A zene okés volt, de Brodinskinak az arrogáns, “leszarom” stílusa, amivel átvezette az egyik számot a másikba egyértelműen megmutatta, hogy ő nem a közönsége miatt játszik, legalábbis ezen az estén biztos nem. Nem érdekli, hogy ki mennyire élvezi a zenéjét vagy a buliját, csak saját maga számít és így még gruppiskodni se élvezetes. 

Farkas Zoé