Már negyven éve halott a második világháború legsikeresebb brit hadvezére

1887. november 17-én született Londonban, de az Ausztráliához tartozó Tasmania szigetén nőtt fel, ahol apja anglikán püspök volt. A lobbanékony fiút egy verekedés miatt kis híján kicsapták a Sandhurst katonai akadémiáról, amelynek elvégzése után Indiában szolgált. Az első világháború elején, a francia fronton egy szuronyrohamban súlyosan megsebesült, már a sírját is kiásták, de végül felgyógyult. A háború hátralévő részét a vezérkarban szolgálta végig. Bár lojális katona volt, elrettentette az a közöny, amellyel a brit tábornokok viseltettek az állóháború hatalmas embervesztesége iránt.

A háború után egy teniszmeccsen barátkozott össze a Rajna-vidéket megszállva tartó brit csapatok főparancsnokával, aki beprotezsálta a vezérkari iskolára. 1921-ben a forrongó, szabadságharcának lázában élő Írországba helyezték, ahol állítása szerint nehezebb dolga volt, mint a francia fronton. De megállta a helyét ott is, majd a gyarmati beosztásokban is. Jóllehet felettesei arrogánsnak és önfejűnek tartották, 1937-ben tábornokká nevezték ki.

A második világháborúban a francia összeomlás után, a brit expedíciós csapatok dunkerque-i evakuálása idején a jól megszervezett védekezésben és visszavonulásban jeleskedett. 1942 augusztusában Winston Churchill brit kormányfő kinevezte a Rommel vezette német Afrikakorps elől Egyiptomig hátráló nyolcadik hadsereg parancsnokának.

„Monty” néhány hét alatt lelket öntött a lerongyolódott, demoralizált seregbe. Népszerűségét nagyban emelte, hogy gyakran a katonákkal együtt szívta a cigarettát, és nem fordított gondot a szerinte fárasztó katonai formalitásokra. Az elővigyázatos, alapos stratéga lépcsőzetes védekezésével megállította a németeket, majd az 1942. október 23-ától tizenkét napon át tartó el-alameini csatában döntő győzelmet aratott Rommel fölött, akit kiszorított Észak-Afrikából.

Az afrikai győzelmet követően az itáliai hadszíntérre került, ahol többször összekülönbözött a hasonlóan önfejű amerikai Patton tábornokkal. Az 1944. június 6-i normandiai partraszállás idején a szövetségesek szárazföldi csapatainak főparancsnoka volt. A pozíciót szeptemberben a hadműveletekben nagyobb szerepet játszó amerikaiak kapták meg, Montgomery utóda Dwight D. Eisenhower lett, míg ő „csak” egy hadseregcsoport irányítását tarthatta meg.

A leváltás mérhetetlenül sértette, még ha kárpótlásul tábornaggyá léptették is elő, és ettől kezdve még kevésbé volt hajlandó együttműködni a jenkikkel. Eisenhowerrel stratégiai vitái is voltak: a brit tábornok egy döntő csapással, rövid frontszakaszon akart volna áttörni, az amerikai a lassabb, megfontoltabb előrenyomulás híve volt. Montgomery irányította a rá nem jellemző, kényszerűen gyors tervezés miatt tragédiába fulladt, 1944. szeptemberi arnhemi hadműveletet, amely a Rajna-vidék elfoglalását célozta. A kudarcért a rossz időjárást, az utánpótlás akadozását és a vártnál nagyobb ellenállást hibáztatta. A csorbát 1944-45 telén köszörülte ki, amikor döntő része volt az Ardennekben indított utolsó nagy német ellentámadás megállításában. A háborút 1945. május 4-én az észak-németországi német erők fegyverletételét elfogadva fejezte be.

„Monty” általában igen aprólékosan készítette elő hadmozdulatait, támadást csak akkor kezdett, ha megfelelőnek tartotta az ember- és hadanyagot. Ez lelassította ugyan előrenyomulását, de sorozatos győzelmeket eredményezett. Kiválóan átlátta, és könnyen érthető dilemmákra tudta egyszerűsíteni a legösszetettebb feladatokat, ami önbizalmával és lényegre törésével párosulva kiváló vezetővé tette. Katonái rajongtak érte, ugyanakkor állandó vitában állt a politikusokkal és tábornoktársaival. Rendkívül nehéz természete volt. Miniszterelnöke, az éles nyelvű Sir Winston Churchill így jellemezte: „Rendíthetetlen volt a veszélyben, kérlelhetetlen a harcban, elviselhetetlen, ha győzött.” Az önértékelési zavarokkal soha nem küzdő Montgomery arra a kérdésre, hogy melyik három hadvezért csodálja a legjobban, így válaszolt: „A másik kettő Nagy Sándor és Napóleon.”

A háború után számtalan kitüntetésben részesült, lovaggá ütötték, és külön címet kreáltak neki: ő lett Alamein vikomtja. Egy ideig a Németországot megszálló brit erők parancsnoka, 1946-tól két évig brit vezérkari főnök volt. 1951 és 1958 között a NATO európai haderőinek helyettes főparancsnoki tisztét töltötte be, és rövid ideig ismét Eisenhower volt a felettese. Visszavonulása után érdes nyilatkozatai miatt sokszor került viták össztüzébe, még korábbi bajtársainak is nekitámadt. Az akkor már amerikai elnökké előrukkolt Eisenhowert például azzal vádolta, hogy az ő taktikai hibái miatt tartott egy évvel tovább a háború.

Az 1976. március 24-én, nyolcvannyolc évesen elhunyt Montgomeryt találóan jellemezte, amit egyik katonatársa mondott neki: „Jó dolog maga alatt szolgálni, nehéz magával egy rangban szolgálni, de pokoli a felettesének lenni.”

(MTI)