Megnyugtató lezárás – gondolatok Mac Millerről és a Circles-ről

Forrás:

Az elmúlt évek hiphopjának váratlan és tragikus halálai közül Mac Milleré különösen fájdalmas volt számomra. Amikor az évtized hajnalán bátyám elsőként mutatta meg Malcolm dalait, még nem különösebben tűnt ki az akkoriban oly népszerűvé váló „jókedélyű, középosztálybeli, fehér egyetemista pop rapperek” sorában, inkább csak egy újabb tovatűnő slágerpóninak sejlett az Asher Roth-ok és Professor Greenek társaságában. Nem kellett azonban sok és nem csupán egyik kedvenc rapperemmé, hanem egyik kedvenc karakteremmé avanzsált a zene világában.

Az első mixtape-jei és debütáló korongja bohókás, a friss hírnévvel birkózó, bulizó, füvező tinijéből a második nagylemezére egy összetett fiatal művész, egy sokrétegű személyiség bontakozott ki, akiben tagadhatatlanul ott rejlett az életvidám, beszólogatós, edgy tinédzser, de a polgárpukkasztó sorok mellé felsorakozott a mélyebb, introspektív, olykor gyászoló, olykor (túl sokat) töprengő, filozofáló srác, aki mer érzelmes és önmaga lenni a színes, pszichedelikus alapjain. A Watching Movies With The Sounds Off-fal Mac-nek sikerült levedlenie magáról korai bélyegeit, valamint a rajongókat és kritikusokat is jóformán „ellenséges táborokra” osztó tinisztárságát valami maradandóvá, és egyértelműen elismertté, nem mellesleg az egyik személyes kedvenc alkotásommá formálnia.

E 2013-as korongja után nem volt dala és közreműködése, amit nem kutattam fel, nem volt interjúja, amit nem láttam, és még a nyelvvizsgára készülve is Mac Miller számokat fordítgattam szórakoztató gyakorlásképp. A multiinstrumentalista rapper, énekes, és producer könnyed stílusa, jópofa, de mégis tartalmas megjegyzései, megközelíthető, cenzúrázatlanul őszinte, és valódi személyisége nem csak engem, de több barátomat is megfogta. Így alakult, hogy a gimis órák szüneteiben röhögve pörgettük Geniuson a Gees és a Goosebumpz rímeit, törin a hátsó sorokban halkan suttogva „felháborító” szövegeit, elfolytott röhögésre késztetve a másikat, reménykedve, hogy a tanár nem kér fel, hogy hangosan is ismételjük meg „mi olyan vicces”.

Emellett ott hevert az a számtalan szám, ami a mélypontokról szólt, korai csalódásokról, veszteségekről, szerelmekről, megbánásokról, amit kamaszkor vége felé közeledve hasonlóképp átéltünk, hisz egy Star Room vagy egy Weekend is sokkal inkább erőt és perspektívát adott arról, hogy mindenki mennyi nehézséggel kell megküzdjön, még ha az ember úgyis érzi egyedül van.

Továbbá – ahogy alapkészítéskor nevezte magát – Larry Fisherman az előmenetelében, nem csupán egy egyedi és utánozhatatlan előadóvá bontakozott ki, jellegzetes, rekedtes hangszínével, hanem minden albumon valami újat és mást nyújtott, egy friss koncepciót. Ekképpen született a későbbiekben egy még érettebb, élénkebb, igazán összeszedett absztrakt, jazz és cloud rap darab a GO:OD AM-mel, egy lágy, neosoul és R&B ihlette szerelmes korong és egy lassú, saját fejében bóklászó, alternatív hangulatlemez a Swimming-gel, nem is említve köztes mixtape-jét és minőségi közreműködéseit.

Forrás:

Valahogy így érkezünk el a 2020 januárjában megjelent végső munkájához, amely egyrészt kiváló lezárásképp szolgál egy maga után méretes űrt hagyó élet végén, másrészt példaértékű minden jövőbeli posztumusz megjelenést illetően, hisz a kiadó elkerülte, hogy félvállról véve kifosszák az előadó örökségét, és bármilyen félkész demót kiadjanak. Megnyugvással fogadhatjuk, hogy a Circles egésznek érződik, a hozzátartozók tisztelettel kezelték a munkásságát, Jon Brion elismerést érdemlően fejezte be, amit Mac a „Swimming in Circles” koncepciójaként egynek szánt.

[vembed youtube=”aIHF7u9Wwiw” ]Az új album – amihez meglehetősen ötletes és művészi videómontázs is kapcsolódik YouTube-on – egyszerre nehéz és békét varázsoló hallgatás, amelyen kísértetiesen, szinte minden trekken előkerül a halál és elmúlás témája, de nem mint egy félelmetes, aggodalomra okot adó sötét démon, hanem mint egy természetes és várt esemény, amely akárcsak egy kellemes álomba szenderülés, biztos nyugvópontra segít. Már az első, címadó szám egyfajta „búcsúlevél” a szerettekhez:

„Do not be afraid, do not be afraid

You’re feeling sorry, I’m feeling fine”.

A megelőző lemezhez képest az alapok határozottabbak, még ha a hangulatuk össze is illik, a szövegek konkrétabbak, az egész élmény behúz magával a világába. A világba, amit nem is kell és nem is lehet a történteken kívül értelmezni, ahol egy fáradt, fájdalommal teli, sokat megélt lélek reflektál önmagára, és közben próbál vigasztalást nyújtani a körülötte lévőknek és aggódóknak.

Az űrutazás érzetét nyújtó puha beatek között egy-egy ütősebb, vidámabb rapszám is megbújik például a Blue World képében, majd a kimagasló pillanatok egyike a szívbemarkoló Good News, amelyből végképp világossá válik milyen állapotban érte Macet a halál:

„I’m running out of gas, hardly anything left

(…)

Well, so tired of being so tired

(…)

There’s a whole lot more for me waitin’ on the other side

I’m always wonderin’ if it feel like summer”

Az a típusú dal, amelyet bárhányszor hallgat az ember mindig elgyengül, és megáll egy pillanatra, amihez hozzásegít a magától értetődő tartalom mellett a visszafogott, édeskés húrok és a gyengéd basszus egyvelege. E dal tökéletesen képviseli a végső projekt velejét, amely a későbbiekben is hasonló érzelmeket taglal, ugyanilyen nyíltan és hitelesen.

Másik gyöngyszem számomra a Woods szintis alapja, és könnyeket csaló, megrázóan átélt ének-rap verzéi. A Hand Me Down az egyetlen featet foglalja magába refrénjében, amely elsőre kilóghat ennek a „magányos albumnak” a konzisztenciájából, de többször hallgatva csak hozzáad a hangulatához. A That’s On Me szintén változatosságot nyújt a töretlen körben ünnepélyesebb beatjével, majd a Once A Day megszokottan érzéki pontot tesz a Circles végére. És a lemez végén életútja egy tanulságát is kimondja:

„Don’t keep it all in your head

The only place that you know nobody ever can see”

[vembed youtube=”pFFPIST6Fuo” ]Mac Miller hosszú, tartalmas utat tett meg egy évtizedes pályafutása alatt, folyamatosan fejlődve, de mindig önmaga maradva. A Circles végére úgy jöttem el, hogy sikerült egy békés, megnyugtató epilógust alkotni, egy értelmetlen és tragikus halál után, hisz Mac e terapeutás nagylemezén szinte azt üzeni a túloldalról, hogy „ne aggódjatok, jól vagyok”. Véget ért egy út, de egy olyan út, ami nyomot hagyott a zenében, és nyomot hagyott hallgatók millióiban.

Mac Miller eme cikk írásakor lenne 28 éves, nyugodjék békében!