Nagyon rácsúszott a playbackre a kicsit kilét Post Malone a Szigeten

Forrás: P. Nagy Dávid / OFF Média

Saját nevével díszített világoskék póló-nadrág kombóban és fehér Vans Slip-Onban lépett színpadra az idei Sziget fesztivál vasárnapi napjának headlinere, Post Malone, aki egy zenekar nélküli, egyértelműen a zenész személyiségére épülő showba kezdett bele. A trap, pop és rock stílusokat keverő Posty az első három dalnál (Too Young, Over Now, Better Now) el is hitette mindenkivel, hogy ő egy modern mainstream rocksztár, akinek dalai egyszerre dallamosak, őszinték, és lightosan lázadóak. Aztán a negyedik, „No Option” című dalnál egyszer csak elkezdett a playbackre hagyatkozni, és szépen lassan a színpadon kortyolgatott pia is megtette a hatását, néha úgy tűnt, Posty lecsukott szemmel, tátogva próbálja túlélni a koncertje egy részét, és ezen már a lezáró pillanatokban elmondott motivációs beszéd sem segített, mellyel mintha félig saját magát akarta volna bíztatni, félig pedig a kissé tőle elpártolt közönséget próbálta volna ismét maga mellé állítani.

Post Malone, vagy ahogy a Sziget közönsége előtt is bemutatkozott, Austin Richard Post kivételes karriert futott be az elmúlt években. A Syracuse-i születésű, de Texasban nevelkedett fiú már tinikora óta zenészkarrierről álmodott, és pár, mondjuk úgy, megkérdőjelezhető színvonalú próbálkozás után 2015 nyarán azonnal berobbant a „White Iverson” című dalával. Az iszonyat dallamos cloud rap / alternatív R&B dal annyira a semmiből érkezett, hogy a felpörgésének elején sokan az árulkodó cím ellenére is azt hitték, egy fekete srác dalát hallják, csak később derült ki, hogy egy kissé hobókás, befont hajú arc énekel az arany fogairól. Nem kellett sok idő és Post egy meglepő fordulattal turnéra indult Justin Bieberrel, majd az egyre gyülő hiphop közösség felől érkező kritikákra reagálva kijelentette, ő nem rapper, szimplán egy zenész. És ebben maximálisan igaza van, ha a „White Iverson” bevonta a trap hallgatóságot, az egy évre rá megjelenő pop-country-rap „Go Flex” nem csak, hogy a 14 éves fekete Vans cipőt és Thrasher pólót hordó fehér külvárosi tinilányok új kedvencévé tette, de egyben bebetonozta őt a mainstreamben, mint az előadó, aki egyszerre és hitelesen tud szólni a pop-rock-rap közönséghez. Posty ezután még nagyobbakat robbantott a „Congratulations” és a 21 Savage-dzsel közös „Rockstar” számokkal, azóta pedig az előbb említett stílusok között lavírozik, és habár bébiléptekkel poposodik a hangzása, a személyisége egyáltalán nem egy tipikus popsztáré. Elég, ha csak az egyre gyülő arctetkóira, vagy a cigivel és a piával lévő szeretetteljes kapcsolatára gondolunk, a zenész ránézésre olyan képet fest, mint akiről óvó monológokat nyomnak le édesapák az először bulizni menő lányuknak, miközben a valóság az, hogy a zord külső egy mókás, földhözragadt alakot takar. Ezzel a barátságos és szívélyes személyiséggel pedig könnyen tudnak a rajongók is azonosulni, hisz Malone olyan arcnak tűnik, aki színvonalas mém posztok alatt taggel be téged. 

Forrás: P. Nagy Dávid / OFF Média

A koncertet pedig teljesen erre a szerethető, de mégis kicsit rebellis és érzelmekben hullámzó karakterére építették, mivel Post zenekar nélkül, minimális színpadi vizuállal megsegítve nyomta végig a bulit. Néha fellobbantak a színpadi lángcsóvák és olyan is volt, hogy random feliratok villództak a mögötte lévő kivetítőn, de a halas képernyőkímélőnek is elmenő videók és random bevágások valamiféli észak-amerikai erdőről nem adtak egységes identitást a shownak, és amúgyis eltörpültek azon pillanatok mellett, mikor szimplán különböző színekkel világították meg Malone-t, vetítés nélkül. Itt egyértelműen ő volt a központban, rá kell figyelni, az ő dalait kell és muszáj is teli torokból énekelni, hisz ha nem tesszük, leesik, hogy mennyire fake, amit a színpadon művel. Posty kb. az ötödik daltól kezdődően keményen megnyomta a playbacket, és habár a félplayback manapság bevett szokás lett, legyen szó rap, pop, vagy esetleg rock koncertről, itt nem erről volt szó, ő tényleg tátogott a koncert 2/3-ában. Néha egy-egy dal (pl. White Iverson) végén lehúzták a zenét, hogy ő (most már tényleg élőben) fejezze be a dolgot és kicsit a közönséget is énekeltesse, de az ezután következő tapsvihar nem volt megérdemelt, hisz a dal nagyrészét végigszínészkedte, fetrengősen, mint akit épp felrúgtak az NB1-ben. Azt nem lehet kijelenteni, hogy nem próbálkozott volna, leszólt a közönséghez, unottan gitárt tört, de ezek mind sablonossá váltak a playback hangulat miatt. Az sem segített a dolgon, hogy volt egyfajta boldogság köd is emberünk tekintetén, miközben néha szó szerint botladozott a színpadon, az egy szál gitárral elnyomott „Stay” című dalnak például kétszer futott neki, és ekkor már olyanokat kiabáltak mögülem, hogy „Szedd már össze magad!”. Meglepő módon ez mégis önazonossá tette, hisz Malone-ról pont el lehet képzelni, hogy a számaiban megénekelt dalainak előzménye egy részeg telefonhívás a barátnőjének, aminek során elküldi a lányt a picsába, majd sms-ben azt írja, hogy „bocsi, tudod, hogy szeretlek”, hogy utána a kocsmatúrájának negyedik állomásán ébressze a menedzser a bárpultnál. Ezeket a vibe-okat Malone is érezte, a koncert első felében őszintén imádta a közönséget, majd a lelkesedés alábbhagyása után már passzív-agresszíven vetett oda olyanokat ismertebb dalok előtt, hogy „ezt talán ismeritek”, végül pedig az érzelmi-hullámvasút csúcsán egy „nem szabad foglalkozni a haterekkel, megyek előre, ti is tegyetek így!” – féle beszéddel próbálta részben magát, részben a közönséget motiválni. A koncertet végül 15 perccel 23 óra előtt fejezte be, de legalább lefutott az első sorokban pacsizni, ráerősítve, hogy ez a koncert inkább szólt a személyiségéről, mint a performanszról.