Szóval leragadtam előtte: egy szőke hajú, narancssárga ruhás fiút láttam, meg egy másik bilihajú, zöld szerkós tagot, aki épp egy homokba burkolózó harcossal küzdött meggyötörten. Azt éreztem, hogy na, ez a valami elég király.

Ez a valami pedig Rock Lee és Gaara harca volt, a Naruto istentudja hányadik epizódjában.

Hétvégente tehát gyakran megesett, hogy elkaptam egy-egy vetítést, Avarrejtek harcosai után szépen lassan megismerkedve a máig egyik kedvenc Death Note-tal, vagy a Conan, a detektívvel is. Aztán szembejött velem a Hellsing, az Afro szamuráj, az Inuyasha és a Yu Yu Hakusho – este pörögtek ezek, majd reggelente az RTL-en folytattam elvétve Pokémonnal és Yu-Gi-Oh-val, oda ugyebár csak ezek fértek el. Betöltöttem a kilencet, majd a tízet, meglett a Hellsing és a Death Note manga változatának összes kötete, bőszen olvastam a Mondót, és még animés poszterek is voltak a szobámban.

Ebben az időben egy barátom mutatott két zenét, nevezetesen Nas I Can-jét és a Wu-Tang C.R.E.A.M.-jét. Ezeket hallva nagyjából ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor először pörögtek előttem a Naruto képkockái: basszus, EZ KIRÁLY. Szóval szép lassan lelkes, bár kevésbé tudatos hiphop-és animefogyasztó lett belőlem. Mindezt pedig úgy nyomattam végig, hogy először sejtésem sem volt arról, hogy RZA a Wu-ból az az ember, aki annak az Afro Szamurájnak a soundtrackjét gyártotta, amit szombatonként éjfél körül mindig lenyűgözve bámultam titokban.

Nem realizáltam, holott már ekkor bőven megmutatkozott: a hiphop és az anime kéz a kézben jár, avagy a két szenvedélyem rendesen össze van fonódva egymással.

Eltelt nagyjából 8 év, nem tudatos hiphop-és animefogyasztóból tudatosabb, tájékozottabb hiphop-és animefogyasztó lettem, és szétnézve a közösségi médiában két tenyérrel vágott pofán a tény: az említett műfajok népszerűbbek, mint valaha, az anime pedig millió lelkes fangirl és fanboy mellett az arctetkós, színeshajú rappereket éppúgy ihleti meg, mint a Snoop Dogg szintű veteránokat.

Hogy miképp lehetséges ez? A következőkben megpróbáljuk kideríteni.

Forrás: Rappers with Waifus

NAGY SZEMEK, NAGY MELLEK ÉS PERVERZ LÚZEREK

Létezik egy általános, enyhén szólva is diszkriminatív és abszolút sztereotipizáló vélemény az animékről. Rengetegen élnek abban a hitben, hogy ezek a mesék úgy ahogy vannak, szarok. Hogyan is lehetnének mások, hiszen mindegyik arról szól, hogy különböző harcosok/sportolók/démonok/szellemek teljes epizódokon át harc címén egy helyben állva a másikkal üvöltenek, üldöznek egy labdát, vagy éppen menekülnek.

A karakterek nem mellesleg vagy nagy mellű, nagy szemű, nagy seggű félénk lányok, heroikus macsók, vagy idétlen, bugyuta lúzerek, akik a legkomolyabb és legfeszültebb helyzetekben is képesek benyögni valami irritáló baromságot, ezzel eloszlatva a feszültséget és maximálisan szétzilálva a narratívát. Pocsék, kiszámítható sztori, pocsék, elnagyolt grafikai megoldások, pocsék megvalósítás – gondolják. Meg hát mennyire elcsépelt és nevetséges már, hogy a férfi szereplők minden esetben gátlástalan perverz állatok, akiknek a libidójuk olyannyira magas, hogy minimum egy liter vér távozik az orrlyukukon keresztül, amint meglátnak egy számukra vonzó nőszemélyt.

Az átlagember legtöbb esetben csak a közhelyeket mantrázza, emellett óckodik, sőt, legtöbbször utálattal fordít hátat. Ha ma kimondom, hogy ezt, vagy azt az animét fogom nézni, még mindig valamiféle furcsa reakció fogad a másik fél részéről, amiből egyértelműen az sugárzik, hogy “oké, te bírod ezeket, én viszont soha életemben nem tudnék végignézni belőlük egy részt sem”. Kissé talán általánosító és sarkított az állítás, de némi létjogosultsága még most is van: ha animézel, akkor minimum egy reménytelen, élettelen nerd vagy, rosszabb esetben egy elvetemült cosplayer/otaku, aki a Mondoconon Vegetának öltözve és vámpírhalálistennek maszkírozva komfortosabban érzi magát, mint otthon.

Évtizedeken át ez a vélekedés volt a jellemző, aztán hirtelen paradigmaváltás következett, és egy egészen különös szcéna szószólóitól kaptuk meg azt, hogy hé, figyeljetek már, az animék nem is annyira gáz dolgok, sőt.

És nem, mindezt nem befolyásos influencerek, filmes szakemberek, vagy neves kritikusok hirdették, hanem a köztudottan kemény és maszkulinitástól duzzadó rapperek, akik valószínűleg szívesebben foglalkoznak a frissen coppolt forgómedálos aranyláncukkal, mint nagyszemű, sivítozó hangú nyomik vergődésével. (Erre a sarkításra a minél érzékletesebb magyarázat kedvéért volt szükség, mind tudjuk, hogy a rapper-imidzs nem feltétlen erről szól már.)

A lényeg, hogy egy egészen új közeg kezdte népszerűsíteni a szenvedélyeként, hobbijaként vele élő animéket, amiket a kétkedőknek jól eladni – lássuk be – elég nagy feladat, de szerencsére sikerült.

ÖSSZEOLVADÁS

Az anime és a hiphop szinte egymást párhuzamosan erősítve fejlődött, majd robbant be a mainstreambe a 2010-es évek vége felé, a Soundcloud-és mumble rap felvirágozásával és egy új, fiatal és formabontó rapper-generáció megjelenésével. Fontos tudnunk azonban, hogy az anime az mc-k világában már jó ideje jelen volt, csupán a színfalak mögött, ennek korszakalkotó értékét és fontosságát épp ezért csak később kezdték felfedezni.

Ha jobban belegondolunk, a két műfaj összetapadása teljesen indokolt és természetszerű, ahogy a Revolt cikke is utal rá, mindkettő művészeti stílus hasonló eszmeiséget képvisel és alkotói eszköztára is hasonló: az anime és a hiphop is az önkifejezésről szól,  – szavakkal/mondatokkal, animációkkal- kreált univerzumokba kalauzol el, képekben beszél, az érzelmeinkre hat, és a képzelet egyaránt fontos megalkotásukhoz.

Nyilván, ez a legtöbb művészeti ágra igaz, mégis, e kettőből egészen hasonló attitűd sugárzik: a témával foglalkozó orgánumok szinte közmegegyezés szerint vallják, az animében és a hiphopban egyaránt magukra találhatnak a periférián lévők, a kívülállók és a megnemértettek. Az Inverse szerzője azt hangsúlyozza, hogy a zene, különösen a hiphop nagy erőt tud adni a gyengéknek, és hangot a némáknak – valami hasonló a helyzet az animékkel is, amiknek az egy-egy eszmét megtestesítő hőseivel a nézők sorsközösséget vállalhatnak, és motivációt is szerezhetnek tőlük.

Ezen kölcsönös elemek rögtön meg is alapozták a kapcsolatot, és egyfajta oda-vissza is érvényes és máig élő tiszteletet teremtettek a japán rajzfilmek és a szóban forgó zsáner között, a jó viszony pedig számos, a hiphopból építkező animét és az animékből építkező rap-trapdalt szült.

Nehéz lenne azt állítani, hogy ez, vagy az lenne a hiphop kedvence, ugyanis szinte felsorolhatatlan mennyiségű alkotásról rappeltek már illetékeseink az évtizedek alatt, három esélyes jelöltünk viszont mégis van a Dragon Ball Z, a Naruto és az Akira képében.

Akira

Az egyik legemlékezetesebb, egyben elsők közt jegyzett animés utalás Kanye West Stronger című slágerének klipjében volt, amiben elsőre lehet többen figyelték Alain Mikli gyémántokkal kivert Shutter Shadejeit – akarom mondani partyszemüvegeit – mint az Akira előtt való tisztelgést. Pedig aztán a Daft Punkot samplerező Billboard elsős dal vizuálja a valaha volt legkomplexebb Akira-homázs: a videóban látottak (kórházi jelenet, jövőbeli környezet, motoros krúzolás a neonvárosban) rendre az anime egyes jeleneteinek remek újragondolásai voltak Hype Williams jóvoltából.

Ye azóta a legfontosabb, egyben legnagyobb inspirációjának nevezte a disztópikus Japánban játszódó sci-fi animét, ami állítása szerint a történelem legnagyobb animációs alkotása és ma is abszolút releváns üzenettel bír. Kanye megszállott rajongása amúgy olyan szinteket súrol, hogy korábban az Akirát védve Twitteren konkrétan beefbe keveredett azokkal, akik azt merték állítani, hogy a Chihiro Szellemországban jobb, mint Katsuhiro Otomo 1988-as remeke. Az egészben már csak az az igazán szép, hogy a Strongerhez mintázott Harder, Better, Faster, Stronger pont a Daft Punk anime rajzolású, 2001-es vizuális albumára került rá. (A track eredetileg a Discovery-n van rajta, ehhez csinált a francia duó az Interstella 5555: The 5tory of the 5ecret 5tar 5ystem animációs filmet – a szerk.)

Forrás: Reddit

De közel sem Mr. West az egyetlen Akira rajongó: Logic – aki 11 évesen látta először és rappelt is róla – például a filmből ismert egyenruhában tolt le pár koncertet, Lupe Fiasco pedig az albumát Tetsuo & Youth-ra keresztelte, az Akira főszereplőjének neve (Tetsuo) után. A film központi eleme a vezetés, szűkebb értelemben a motorozás, így Tokyo rivális bandáinak tagjai és a főhős is többnyire piros motorokon zúznak, ezt az egykori Odd Future-ből ismeretes Mellowhype hármas és az anime-őrült Robb Banks is beleépítette szövegeibe. (Cold World / Flex (City)

Dragon Ball Z

Nem meglepő, ha azt mondom, hogy a Magyarországon is jól ismert, és a Scarcity BP, Mikee Mykanic és Ketioz által belföldön is feldolgozott Dragon Ball Z még gyakrabban fordul elő referenciaként egyes dalokban, a Toei Animation stúdió 1989-től 1996-ig futó alkotása ugyanis nem kevés zenésznek nyújtott inspirációt a fiatal években. Hasonlóan mint itthon az Animax esetében, a tengerentúlon is következett egy animéket sugárzó műsorblokk, csak ott épp a Cartoon Network hivatalos műsorideje után, ez volt a tsunami és cartoon szóosszerántásból keletkezett, 2012 májusa óta az Adult Swimen látható Toonami. A “csatornán” annó egyéb kommersz rajzfilmek mellett ment a DBZ is, a ‘90-es évek gyerekei/tinédzserei így ha kicsit is, de belekóstolhattak az animékbe, ez pedig sokaknak életre szóló élményt és ihletést adott – cikkünk későbbi szereplője, Xavier Wulf pontosan erről mesélt az OFF Médiának márciusban, egy Kassim nevű mc pedig egy, a komplett élettörténetét feldolgozó számot is írt Toonami néven.

Számos kölyök azonosult tehát csillagharcosokkal, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy egy egész generáció nőtt fel a sárkánygömbös sorozaton szocializálódva. “Rengeteg fiatal jött oda hozzám ujjongva, hogy mennyire szeretik a DBZ-t, vagy éppen a Gundamet” – mesélte az Adult Swim kreatív igazgatója és a Toonami korábbi munkatársa, Jason DeMarco az Inverse-nek. “Teljesen megértem, egy gyerek miért néz animéket. És azt is teljesen megértem, hogy ugyanez a csávó rapperré szeretne válni, hogy utána arról szövegelhessen, hogy olyan akar lenni, mint Goku. Abszolút rendben van, ha egy fiatal példaképe, vagy hőse egy rajzfilmkarakter, ha az a bizonyos hős olyan értékeket képvisel, ami a gyerekeknek is inspiráló lehet, amiket ők is magukénak akarnak tudni.” És nem kevesen éreztek így, szinte estig sorolhatnánk azokat az előadókat, akik magukat Gokuval és a Sajadzsinekkel azonosították, majd szövegbe sűrítették mindezt, utalva személyiségük változásaira, gyengeségeikre, vagy éppen különféle kábítószerekre.

“Everything I’m sayin’, I’m super sayin’ like Goku” – dalolta Childish Gambino 2011-ben a My Shine-ban, “Smoking on some Goku, buds like Dragon Balls” – szólt Danny Brown (akinek egyébként a Bleach a favoritja), “That soft pink matter, cotton candy, Majin Buu” – énekelte Frank Ocean a rózsaszín főgonoszról (aki nevét az újvonalas, rózsaszín hajú Kid Buu is viseli), “Suck my Dragon Balls bitch, call me Goku” – állt elő az elmés sorral Waka Flocka Flame, “That 4 pound Goku’s niggas leaves holes big as Whole Foods” – dünnyögte Vince Staples, “Take two of these feel like Goku” – nyomta a bekábult Yung Lean, de rímekbe szőtte a legendás franchise tagjait Joey Bada$$, Bryson Tiller, B.o.B., Domo Genesis, sőt, még a Migos is.

De mindez semmi ahhoz képest, amit Sayzee, alias Lord Frieza csinált: a kanadai rapper 2015-ben Lord Frieza Saga néven dobott ki egy mixtape-t, ami valójában egy monumentális Dragon Ball korong, a DBZ egyik legaljasabb gonosztevője, a jegesen irritáló Frieza alakja köré építkezve. Az mc egyébként nagyrészt az animéből kreál magának imidzset, idén februárban például a Future Trunks (Trunk szintén egy Dragon Ball szereplő – a szerk.) című trekivel jelentkezett, amit a The Super Sagával folytatott.

Naruto

“Mi, feketék mindig is imádtuk a ninjákat. A ninja csapatok a Narutóban majdhogynem valódi gangek, igazi squad shit.” – nyilatkozta Father a Pitchforknak. És tényleg, az újvonalas zenészek nem kis része odáig van a harcosokért, különösen, ha azok avarrejtekből, Naruto, az ifjú ninja tanonc otthonából származnak. A 2002-től 2007-ig sugárzott, Kisimito Maszasi művét feldolgozó anime, egyben Naruto konkrét személye és neve majdnem annyira kedvelt és sokszor feldolgozott topik trap körökben, mint a Dragon Ball és Goku.

Az Instagram biója szerint “lélekben ázsiai” Lil Uzi Vert nagy japán fan, nem mellesleg igazi weirdo a szakmán belül, így inkább azon lepődnénk meg, ha nem lenne képben az animékkel. A Super Saiyan Trunks nevű dalban a Dragon Ballra, a New Patekben pedig pont a Naruto világára utal: nem elég, hogy megemlíti a Shipuudenben szereplő Paint, még azt is elsüti, hogy úgy szokott gangsignokat dobálni, akárcsak a ninják formálják a kézjeleiket. Snoop Dogg még 2014-ben posztolt Instagramra egy animéhez köthetőt, a rajzolt videón ő látható, amint Naruto jelmezben füvet szív, mert hát mi mást is tenne. Florida állam Soundcloudról indult rapperei szintén kajálják a témát: Robb Banks – akivel még szintén foglalkozni fogunk – speciel magát a bevezetőben már hivatkozott Gaarával, a homokkal küzdő harcossal azonosította (Defined), XXXTentacion a King’s Dead alapjára írt freestyle-jában a sorozat másik fontos szereplőjét, Sasukét idézte meg, Ski Mask The Slump God pedig az ikonikus “Naruto nine-tailed fox coat fur, I feel like a Gucci adlib, burr!” sorokkal kezdte a Catch Me Outside-ot, utalva a Narutóban lakozó kilencfarkú rókadémonra.

A chicagói SahBabii a Geronimóban szintén a főszereplő róka-énjét hozta fel (“Foxy bitch I call her Naruto”) ez viszont semmi ahhoz, a hiphop-és anime kapcsolatára nézve történelmi jelentőségű, a virágzó viszonyt hibátlanul összegző, alapvetően Naruto tematikát követő dalhoz képest, amit tavaly dobott ki, stílszerűen Anime World cím alatt. A trackben túlzás nélkül minden benne van, amit csak el tudunk képzelni: Sahbabii mint egy valódi, a sorozatot már vagy ötvenszer ledarált nerd rappel a különleges képességet generáló szemekről, amivel a csuninok rendelkeznek (Sharingan, Rinnegan,Byakugan, Tenseigan), random sorolja a kedvenc, jó-és rossz karaktereinket (Kakashi, Gaara, Rock Lee, Itachi, Orochimaru), beszél ramen evésről, nagy seggű, nagy mellű, nagy szemű csajokról (az anime stílusjegyek szentháromsága, ugyebár), tiszteleg a Tokióból származó, a Távol-Keleti alapok és a japán rap elterjesztésében is nagy szerepet játszó, 9 éve elhunyt, J Dillával pontosan ugyanabban az évben és ugyanazon a napon született Nujabes előtt, és még egy-két fegyverrel flexelős-lekurvázós trapklisé elmotyogására is szakít időt.

Egyéb példák

Míg Kanye West Twitteren fakadt ki azon, hogy vannak, akik többre tartják a Chihirót az Akiránál, addig Lupe Fiasco egy úgyszint a Twitteren robbant barátiasan csipkelődő beef keretében azt vágta Childish Gambino fejéhez, hogy bizony több animét néz, mint ő.

J Cole a Lupinból, Lil Housephone a Tokyo Ghoulból, Lil Yachty a Cowboy Bebopból mintázott (tökéletes választás!) alapra rappelt, a Trigun, avagy a 26 részes űrbéli western megjelent Lupe Fiasco (Trials and Tribulations) és Bones (PayPal) szövegeiben is, míg Death Note-ot Lil Peep a harmadik kedvenc animéjének nevezte és említést is tett róla a Beamer Boyban.

Az og animés underground arcok, Xavier Wulf és Robb Bank$ újabb lendületet adtak az alkotások hiphop berkekben való gyors terjedésének. A memphisi és floridai rapper közül szinte nehéz kiválasztani, hogy melyikük a nagyobb fanatikus: utóbbi a mások által ritkán feldolgozott Berserkért él és hal, önmagára gyakran Griffithként hivatkozik, anime lányos párnákkal pózol, a karrierje kezdete óta több tucatszor rappelt animékről, a Dragon Ball Z-t pedig gyengének és túlhypeoltnak tartja a Narutóhoz képest. Itt amúgy épp mások anime utalásokkal teli szövegeit értékeli:

A szakma egyik legelkötelezettebb animése, Xavier Wulf a múlt hónap elején személyesen osztotta meg velem kedvenceit, top 6-os listáján a Bleach, az Arfro Szamuráj, a Samurai Champloo, az Attack On Titan, a My Hero Academia és a Black Clover foglal helyet. Az még hagyján, hogy Wulf egy csomót rappel animékről, a dalcímek választásánál is egyes művekre utal, csupán néhány példa: Psycho Pass – Psycho Pass, Roronoa Woe – One Piece, Mugen Woe – Samurai Champloo, Uncle Wulf Ruckus – Kertvárosi Gettó, Mobile Suit Woe – Gundam, Wulfwood – Trigun, Wulf Titan – Attack On Titan. Az autók megszállottjaként, és több oldschool japán kocsi tulajdonosaként az Initial D autós animét is preferálja, olyannyira, hogy 2015-ben Project X néven egy egész mixtape-t szentelt a sorozatnak.

Valódi polihisztor lévén Soulja Boy nem csak a videójáték-bizniszben, hanem a szórakoztatóiparban, a színészetben és az animékben is jártas, olyannyira, hogy konkrétan csinált egy nagyon repetitív Anime című számot, amiben Inuyasháról, Gokuról és a Death Note-ról is rappel. Újabb tényező, ami miatt erősen azt hiszem, hogy Soulja valójában nem is igazi, élő-lelegző ember, csupán egy tökélyre fejlesztett internetes-kulturális kísérlet.

Az örökifjú Pharrell magát Pokémon fannak tartja, mégis, az imádatát inkább egy színekben és giccsben úszó, kawaii kislányokkal teli, tengerparton bájoskodó animeklippel kívánta kifejezni, melyhez aligha választhatott volna jobb producert, mint a streetwear-hypebeast közegben és a kortárs képzőművészetben is legendásnak számító Takashi Murakamit.

De Lil Uzi Vert is egy vizuálon keresztül  tett tanúbizonyságot arról, hogy mégis mekkora weeb lakozik benne: idézzük csak fel, ahogy a Ps & Qs videójában az amúgy is édes Uzi a megszokottnál nagyobb, valódi animés szemeivel tekint ránk, miközben ázsiai osztálytársai épp felfordulást okoznak az osztályteremben – hibátlan iskolás slice of life anime.

És ha mindez nem lenne elég, ne feledjük, hogy a trap/hiphop és az anime olyan szinten összeolvadt, hogy már aligha találni olyan Soundcloud rap slágereket, mixeket a Youtubeon, amikhez ne lenne legalább egy animés fanmade vizuál rendelve – lásd: $UICIDEBOY$, Ghostemane, Lo-fi mixek, Joji)

HIPHOP EGYENESEN AZ EDO-KORBÓL

Míg az Akira és a Dragon Ball Z, mint a szcénában talán leggyakrabban hivatkozott és legikonikusabb animék még nem tartalmaztak semmiféle, a hiphopra és annak elemeire való utalást (egyebek mellett azért sem, mert jóval azelőtt készültek, mielőtt a hiphop valóban dominánssá vált volna), később, ahogy a műfajok fejlődtek és egyre népszerűbbek lettek, elkezdtek egyes jegyeket kölcsönösen átvenni a másiktól. És itt kezdhetjük el felsorolni azokat a 2000-es években született alkotásokat, amikben éppúgy megfértek egymás mellett a szamurájkardok és a vállon cipelt kazettás magnók, mint a keleti harcművészetek és a breaktánc.

Ha hiphopos animékről van szó, a témában otthonosan mozgó személyeknek rögtön kettő alapmű jut eszükbe: Afro Szamuráj és Samurai Champloo. Avagy a jövőbeli elemeket tartalmazó, mégis korhű, alapvetően szamurájos, vad kardforgatással és fejhullással teli alkotások, az anime x hiphop elképzeléshez maximálisan illeszkedő zeneszerzőkkel. Olyannyira prominens komponistákról beszélünk, hogy az előbbihez éppenséggel a felvezetés során emlegetett Wu-Tang Clan tag RZA, utóbbihoz pedig a szintén említett Nujabes csinált zenét.

A Samurai Champloo a Manglobe Studio 26 részes, 2004-től 2005-ig vetített, Edo-korban (a japán történelem 1603-1868 közti korszaka) játszódó sónen (a hím nemű célközönségnek szánt, főként harcos témájú anime – a szerk.) animéje. Főszereplői Fuu, Mugen és Jin, akiket egy incidens következtében egymás mellé sodor az élet, innentől kezdve pedig közösen kalandozzák-és küzdik végig Japánt, egy bizonyos napraforgó illatú szamurájt keresve. Az egy dolog, hogy a széria magában is hatalmas fless, de ami ennél is hangulatosabbá és izgalmasabbá teszi, az a rengeteg beépített, remekül és ízlésesen használt hiphop elem. Az intro minden rész elején egy lassan sodró boom bap trackkel teremti meg a vibeot, az epizódok alatt találkozhatunk beatboxer ninjákkal és egy rapper trióval is, sőt, az egyik rész során a városban elszaporodó graffitik okoznak balhét, azt pedig talán mondanom sem kell, hogy a harcok alatt rendre hiphop alapok és Nujabes imádnivaló melódiái pörögnek a minél tökéletesebb hatás érdekében.

Kicsit más tészta a két évvel később, 2007-ben megjelent, 6 részes Afro Szamuráj, már olyan szempontból is, hogy hőse nem egy tipikus felkontyolt – esetleg kiengedett – hajú ázsiai kardforgató, hanem egy cingár, mikrofonfejű fekete faszi féligégett spanglival a szájában, akinek a hangját nem más, mint Samuel L. Jackson kölcsönzi. Így Afro számítható az első fekete szamurájnak az animék történetében, az afroamerikai behatást pedig csak tovább erősíti, hogy harcai alatt jórészt RZA ütemei és vokáljai zúgnak, nem véletlenül, hiszen a keleti kultúrákra abszolút nyitott, azokat szólóban és csapatban is gyakran reprezentáló Wu-Tang tag egy komplett lemezt készített a Gonzo stúdió animéjéhez. A jelenetekhez rendelt trackeket a dermesztően gyilkos, szorongó hangulat jellemzi, mindez pedig sötét, baljós beatekkel vegyül.

Felületesség lenne azt állítani, hogy ennyiben ki is merülnek a hiphopos animék: a Netflixes Devilman Crybaby tele van freestyle jelenetekkel, a Zombieland Sagában a kawaii kislányok olyan vehemenciával vívnak szópárbajt egymással, mintha legalább a 8 mérföldben lennének, a bájos Ichigo Mashimaro (angol fordításban Strawberry Marshmallow) szereplőjének, Miunak van egy saját rap dala, a Classicaloid zenés animében pedig minden klasszikus zenében mozgó, prűd muzsikus lesokkolva hallgatja az avokádóról szóló verzéjét toló napszemüveges, baseball sapkás mc-t. De van rapbetét a Gintamában, a Kekkai Sensen & Beyondban és az ökölvívós Megaloboxban is, és habár a Narutóban nem, a sorozat 2012-es videójátékában, nevezetesen a Generationsben már található egy rapes átvezető, melyben Killer Bee szövegel, mialatt a többiek a háttérben lejtik bugyuta táncukat az előadására.

És ott van még egy metál vs. rap párharcot bemutató Detroit Metal City és a Boondocks, vagyis a Kertvárosi Gettó is, aminek műfaja kapcsán noha megoszlanak a vélemények, mégis sokan egyfajta amerikai animének tartják, melynek alapköve és fő ihletője az USA fogyasztói szennytársadalma és showbiznisze mellett a hiphop. Mindez kislányok arcára vizelő R Kellyben, a nagypapa kocsiját kipofozó Xzibitben, a riportot készítő, rádiósként munkálkodó Swayben és a szellemként lebegő Ghostface Killah-ban ölt testet, de Oprah, Barack Obama és Martin Luther King is helyet kapnak az afroamerikai kultúrát így vagy úgy reprezentáló kánonban a gyakran animés megjelenésű szereplők közt.

Az anime jött, látott és győzött: napjainkra pedig elértünk oda, hogy minden második rapper szövegében találhatunk legalább egy nerdy utalást, és a csapból is az újvonalas mc-k anime imádata folyik. Most biztosan sokan azt gondolják, hogy milyen edgy már ez az egész, és mindenki divatból kezdett el nyitni a mainstreamből évtizedekig kiszoruló szubkultúra felé, de ez közel sincs így.

És pontosan ez az, ami a legszebb az egészben: az animét őszintén szerették 15 éve, őszintén szeretik most és őszintén fogják szeretni még egy jó darabig, ugyanis aligha van olyan személy, akinek ne lenne egy kedves gyermekkori élménye a japán rajzfilmekkel.