Tinderella nyomában: mítosz vagy valóság az online társkeresés sikersztorija?

Az egyetem vége felé közeledve egyre égetőbbé válik az ismerkedés kérdése, mert folyamatosan olyan mítoszokkal traktálnak bennünket, hogy ha ott nem találod meg a párod, később csak nehezebb lesz. És ha ez még nem lenne elég, egyszerre elárasztják a hírfolyamunkat az esküvői- és babafotók, így nem csoda, hogy a kutatások szerint a legtöbben a húszas évek közepétől a negyvenes korosztályig regisztrálnak online társkereső oldalakon. Ám míg korábban ez a kétségbeesettség stigmájának számított, az olyan mobilalkalmazások megjelenése, mint például a Tinder, inkább divatot teremtett belőle, és már a 14-16 évesek is szinte újfajta közösségi oldalként használják őket az ismerkedésre.

A Tinder népszerűségét talán az egyszerűségének köszönheti: a keresési preferenciák (nem, életkor, földrajzi távolság) beállítása után kiadja a környékeden az annak megfelelő profilokat, ahol egy keresztnév, pár kép és néhány soros bemutatkozás alapján dönthetsz arról, hogy megismerkednél-e az illetővel (jobbra húzod a képet), vagy nem (balra húzod). Ha kölcsönösen jobbra húztátok egymást, elkezdhettek csetelni és onnantól elméletben csak rajtatok múlik, mi alakul belőle. Hogy a gyakorlatban működik és érdemes-e online is jelen lenni a randipiacon? Kipróbáltam, elmondom.

Egy unalmasabb nap volt, még tavasszal, amikor regisztráltam a Tinderre, mert több barátnőmtől hallottam már, hogy használják és mennyi randira járnak azóta, az én szerelmi életem pedig az utóbbi időben valahol a Száz év magány és Bridget Jones naplója között tengődött, így úgy döntöttem, kézbe veszem a dolgokat, és kipróbálok valamit, amit eddig még nem. Meglepődtem, hogy mennyi velem egykorú pasi – sőt, ismerősöm – profilját dobta ki azonnal a rendszer, és nem is akármilyeneket: a rengeteg kiskutyával pózoló Adonisz, gitáros Don Juan és ejtőernyőző világutazó képeit nézegetve elsőre ígéretesnek tűnt a dolog. Kezdetben még kicsit bátortalan voltam, mindenkit balra húztam, aztán akadt egy-pár, akinél megkockáztattam a jobbrát, és amint elkezdtünk csetelni, kiderült, hogy nem kell annyira tartani tőle, mert a legtöbben inkább mennyiségi stratégiával állnak a dologhoz, így itt senki nem veszi túl komolyan a kölcsönös tetszést. Olyan is volt, akivel hiába párosított össze a rendszer, még csak nem is írt, vagy egy mondat után köszönés nélkül eltűnt.

Több szempontból is más tehát a Tinderen válogatni a „profilokból”, mint a valóságban, egy szórakozóhelyen, romkocsmában vagy a metrón utazva. Egyrészt az ismerkedési lehetőségek itt szinte kifogyhatatlanok, sokkal több és könnyebben elérhetőek a potenciális partnerek, és akármeddig csinálod, sosem érnek véget a képek. Így viszont egyre válogatósabbá és kritikusabbá válunk: ha valaki nem szimpi már az első mondatnál, léphetünk is tovább a következőre. Nehezebbé válik, hogy elköteleződjünk egyvalaki megismerése mellett, amikor percenként összepárosít valakivel a rendszer, így nem csoda, hogy a kölcsönös tetszés értékét veszti, és hiába adunk nyíltan zöld utat az ismerkedésre, sokszor mégsem lesz több a dologból. Másrészről te sem tudhatod, hány vetélytársad van éppen versenyben a másiknál, ami nem éppen a bizalom melegágya egy induló kapcsolatnál.

A szimultán randizás ma már nem olyan ritkaság a valóságban sem, de hiába tűnik úgy, hogy a „sokból nagyobb eséllyel választom ki a legjobbat” hozzáállás több sikerrel kecsegtet, az eredmények mégsem ezt mutatják. Ha azt vesszük, hogy New Yorkban, a legnépesebb nagyvárosban a legnagyobb a szinglik aránya, könnyű belátni, hogy az ismerkedés terén a kevesebb tényleg több, azaz a túl nagy választék nem, hogy megkönnyítené a dolgunk, sőt, megnehezíti az elköteleződést, mert az egekbe emeli az elvárásokat és ezzel együtt lecsökkenti a kapcsolatok elmélyülésének lehetőségét. Vannak olyan komolyabb randioldalak is, amelyek mindenféle személyiségtesztek alapján igyekszenek kiválasztani a leginkább hozzánk illő partnert, ám ha belegondolunk, miért lenne rá nagyobb esély, hogy online, egy szoftver fog neked találni egy idegent, akivel összepasszolsz, mint hogy élőben találkoztok egy olyan programon, mondjuk koncerten vagy előadáson, amely mindkettőtöket érdekel?

Hogy voltam-e végül Tinder-randin és lett-e valódi ismertség a megkezdett beszélgetésekből? Nos, nem. Az történt, hogy a valóság egész egyszerűen kiütötte a nyeregből az alkalmazást, és gyorsan véget vetett a futó (pár napig tartó) kapcsolatunknak: amint felnéztem a telefonom képernyőjéről, észrevettem, hogy a potenciális jelöltek ugyanúgy ott vannak körülöttem egy egyetemi bulin, koncerten, könyv- vagy film klubban, edzésen vagy előadáson, ahol a közös érdeklődés is adott. Az pedig mindig sokkal többet fog jelenteni egy jobbra húzásnál, ha valaki élőben összeszedi a bátorságát és odajön, hogy elhívjon randira – ahonnan talán mégse fog egy mondat után lelépni, mert már várja a következő csaj, akivel kölcsönös tetszést mutatott a rendszer. Talán.

Így az én tapasztalatom szerint az online társkeresés nem tartogat több esélyt az ismerkedésre, ameddig hajlandóak vagyunk kimozdulni és nyitottak lenni a körülöttünk levőkre, mert végső soron a kölcsönös tetszés mellett úgyis a tartalmas beszélgetések és közös programok fogják elmélyíteni a kapcsolatot, amihez pedig nagyonis hús-vér jelenlétre van szükség.