Így csavart Japán a rapformulán

Forrás:

Hogyha már olvastad mit is hallhattunk Koreából nem is olyan régen, akkor már tudod a formulát. Adott az 1980-as évek és egy nemzetközi áttörésre hivatott, jól körülhatárolható jellegzetességekkel bíró, ugyanakkor eltérő kultúrából származó, karizmatikus, egyedi műfaj, ami frissen kezd meggyökerezni világszerte. Legyen pár elhivatott arcod, akik szívesen kísérleteznek a zeneiségek importálásával. Szakadjon táborokra a hazai közönség annak „valódi” megközelítését illetően. Majd az új évezred sok-sok különböző életű projektjének próbálkozása után a 2010-es évekre uralj le vele szinte mindent, ami zene.

A fent említett kísérletező figura lett a százhúszmilliós távol-keleti szigetország esetében Hiroshi Fujiwara, aki első hazai hiphop DJ-ként aposztrofálható, ugyanakkor elsősorban mindvégig a kultúrához köthető designerkedésre fókuszált. Az első rapet inkorporáló pedig a Yellow Magic Orchestra, akik 1981-ben már kísérleteztek az Afrikaa Bambataa inspirálta beatekkel pélául Rap Phenomena dalukon. Mindazonáltal már itt tetten érhető egy japán jellegzetesség, tudniillik a YMO közel sem volt egy szokványos rapcsapat, így zenéjüket sokkal inkább az ezerféle elektronikus, popos hangzás definiálja. Ez a fajta orientális zenei kavalkád mai napig él, természetesen továbbfejlődött, 21. századi formában.

Ekkortájt még csak a közösség break és graffiti ágai ragadtak meg tisztán, hiszen a látványos művészetek könnyen értelmezhetőnek bizonyultak az amerikai old school rap idegennyelvű, szövegközpontú mibenlétével ellentétben. Ezek következtében a zenében csak a lemezpörgetés indult lassú felívelésnek, a koreaihoz hasonlóan, az egészen más szerkezetű nyelvet hosszú-hosszú évekig képtelenek voltak élvezhetően, tömeges ámulatot magával hozó módon beatre illeszteni. Példákat említve, a japán a morát használja a hangrendszer alapjául, nem a szótagot, így nem is tartalmaz hangsúlyokat, mint az angol, tehát a flow kvázi lehetetlennek tűnt kezdetben, továbbá a mondatoknak néhány egyszerű segédigevégződéssel kell zárulnia. Ezt többek közt a nyugati flow anyanyelvükre való, azt természetellenesen kicsavaró ráhúzásával, illetve angol rímek átvételével, mi több homonímákkal oldották meg, azaz egy olyan angol szót rímeltettek, ami hangzásra egy japánnak is megfelel, így a költészeti értékkel bíró kétértelműség is ki lett pipálva, avagy csupán megszüntették a mondatvégi, nyelvtanilag kötelező segédigét.

A periférikus kulturális tengődésből a ’90-es évek közepe hozott kiutat, hiszen a Schadaraparr csapata Kon’ya wa būgi bakku dalt írt a boogie-ról látványos West Coast influensszel. Ugyanekkor született az East End slágere, a Da. Yo. Ne., mely mára igazi klasszikussá vált és az első rappernő is rajta rímel Yuri képében, e csapatok mind a hiphop könnyed, partitrekkek útját kövezgették maguk előtt.

[vembed youtube=”NBFMM68EaNs” ]A már várható, szokásos beefnek a tartalmasabb, „vadabb” szekértáborát díszítette a Public Enemy utánérzéseket keltő Lamp Eye például Shogen diss számukkal. Jóllehet a különösen rendszerető és tiszteletfüggő, tekintélyelvű japán társadalomban soha nem terjedtek el tartósan az igazán sértő, bűnözést, drogokat, alvilágot mindennapiként lefestő, USA keménynegyedeire jellemző zenesorok, annak ellenére, hogy kezdetben páran merítettek a gangsta rapből.

[vembed youtube=”vXOSarUKJaQ” ]A 2000-es évek egyik top neve az évtizedfordulón elhunyt, gondolkodósabb, chillesebb jazz rapet összekreatívkodó Nujabes, akinél a muzsika csilli-villi videóklipek nélkül is magért beszélt. Ekkoriban kezdte a PSG is klasszikus formulával, azóta pedig egyik felük, Punpee sikeres szólókarrierbe is vágott.

[vembed youtube=”jfFTT3iz740″ ]Ha napjaink irányába tekintünk a nagyobb, idegen füllel is kellemesnek ható cloud rapperek közé tartozik Kohh, aki a Dirt Boys számával ugrott a milliós nézettségek felé, és gyermekkora a legtöbb japán rapperrel ellentétben valóban párhuzamba állítható az amerikai párjai gyakori negatív élettapasztalataival – drogfüggőség, öngyilkosság, szegénység. A teljes élményért érdemes felirattal csekkolni.

[vembed youtube=”WU54WpQNYic” ]Ismerős névként cseng minden japán raphallgatónak Aklo neve is popos stilójával, de a környék minőségi ötöse, a kihagyhatatlan kiLLa, számaik közül a két éve robbant SHINE a legjobbat futott trekk, ami nem mellesleg erőteljes grime – pedig nem is Londont jelez a GPS, hanem Tokiót. Egy lazább, egy reszelősebb és egy mélyebb, egy hűvösebb, egy játékosabb hanggal mindenki karakterisztikával szolgál dalaikban, és köztük vannak a híresen zárt – egyes államvezetők álmaként összesen évi 20-30 menekültet befogadó – ország afrikai-japán rappereiből többen is.

[vembed youtube=”MujmV7bWfa4″ ]A sötét trap után erős váltás a vidám, indie női hiphop és MCpero, aki szökdécselve rappelt a köztudatba 2016-os SKIP slágerével. Könnyed pop rapperek párslágeres egyike Kid Fresino is, aki visszahúzódó netjelenlétéről neves. A Pro Erához hasonlóan megszámolhatatlanul sok tagból, és mindenféle művészetekkel foglalatoskodó Kandytown, és szintén rájuk emlékeztetvén boom bap korokból merítve gyúrnak ’10-es években is kiváló dallamokat.

Ha női, énekes rapre vetnéd szemed ott van Daoko és a fülbemászó, élettelteli, sokrétű, tiszta alapokra, dallamos és részletgazdag előadásmódra hagyatkozó Haru Nemuri, aki még nyelvi akadályokat könnyedén hágja át, mi több Haru to Shura lemeze, nemzetközi kritikusi közeget is elragadtatta, a legnagyobb YouTube zenekritikus, a TheNeedleDrop top 10-esébe is bekerült tavaly.

[vembed youtube=”BVf41DSaLe0″ ]A J-hop előadók sora végtelen, ellenben az esszenciálisakat átrágó kitekintőnk véges. Mindenféleképp érdemes tehát szemmel követni a csendes-óceáni császárság 40 éve alakulgató hiphopját.