„Mintha az internetes posztmodernnek is vége lenne, és most jönne valami új” – Závada Péter hiphopról, slam poetryről, színházról és politikáról

Hiphop-nemzedékek sora ismerte meg őt a tavaly január elsején felbomlott Akkezdetphiai Újoncaként, majd Závada Péterként is, miután verselni kezdett 2012-ben. A slamet másokkal karöltve sikeresen meghonosította itthon, ám hamar kiszállt, és inkább a líra felé fordult. Az évek alatt megjelent négy kötete, 2016-ban kiadta a kísérletezőbb hangú Kastély albumot, amivel mintegy zárójelbe is tette zenei karrierjét. Mint mondja, kissé kiábrándult, de attól még, hogy nem csinál új számokat, véleménye nagyon is van.

A szövegekkel való foglalkozás természetesen maradt, csak a platform változott: a szerzőt érdeklődése egyre a dráma műfajához és a színházhoz húzta, ahol most már élete nagy részét tölti. Ír szövegkönyveket, librettókat, átiratokat, dolgozik dramaturgként, és három saját drámája is van, munkáit az Örkény Színháztól kezdve a Radnótin és a Vígszínházon át a Belvárosi Színházig sokfelé játsszák. Egyébként fordít is, hamarosan pedig megjelenteti új kötetét, melyet éppúgy inspirál a depresszíven szűkszavú norvég, mint a felszabadultan csapongó amerikai líra.

Péterrel egy napos októberi délutánon beszélgettünk egyebek mellett hiphopról, trashről, a vírus zeneiparra gyakorolt hatásáról, a slam poetry jelenlegi helyzetéről, a politikai szerepvállalás fontosságáról, egyben a politikai rap visszásságairól, SZFE-ről, szubkultúrákról, mesterséges intelligenciáról, és arról, hogy a mindennapokban milyen zenéket hallgat a Spotify E heti kalandjának hála.
~
Nagyinterjú.

Jött a koronavírus, majd az Index-ügy, végül pedig az SZFE, hogy vagy, mennyire tudsz előre tekinteni?

Szinte minden napra jut valami elkeserítő hír. Próbálom magam lelkileg felvértezni. Szerencsére sokat dolgoztam az utóbbi években, így több munkám is megjelenésre vár. Készülőben van egy új verseskötet, egy saját dráma, és nagyjából befejeztem a doktorimat is. Elvileg tavasszal jelennek meg a versek, a dráma bemutatója pedig januárban lesz a Stúdió K-ban, ha a COVID is engedi. Ennél messzebbre nem látok, bár a túlzott előrelátás rám amúgy sem jellemző. Nem tudhattuk azt sem, hogy egy világjárvánnyal kell szembenéznünk.

És a zenével hogy állsz?

Ratkóczi Hubával, akivel a Tranzkaphka live-ot is csináljuk, tervezzük, hogy készítünk egy hanganyagot az új verseskötethez. Nagyjából abból állna, amit fellépésekkor is csinálunk: én verset olvasok, Huba pedig zenél. De rappelni nem hiszem, hogy fogok a közeljövőben, kicsit meguntam.

Nem szoktak azért eszedbe jutni új rapszövegek, vagy különböző zenei elképzelések?

Az elmúlt időben kissé lankadt az érdeklődésem a műfaj iránt, és így szövegek sem jutnak annyira eszembe. Sok lett, hogy bármilyen alapot hallok, mindig ugyanaz a trapes, triolás ritmus köszön vissza. Néhány éve voltak nagyon izgalmas felfedezéseim, most viszont azt látom, hogy nincsenek igazán eredeti, új előadók. Mindig szerettem az erős karaktereket, így a Das Racist volt az egyik fontos találat anno, meg a Brockhampton. És persze az Odd Future, de már Tyler és Earl sem a régi. Ezekkel az R&B-s, direkt hamisan éneklős dalokkal nem igazán tudok mit kezdeni. De sok volt már az olyan melodikus zenékből is, mint amilyet a Spillage Village, a Flatbush Zombies vagy az Underachievers csinál, hiába tök profik. Bevallom, Kendrick Lamart nem szerettem sose. Remek előadó, kiváló zenész, de nekem nem több. Sosem értettem, miért tartják olyan sokra a szövegeit. Nem igazán jön át az egyénisége, nem látom, hogy ő valójában kicsoda, csak azt, hogy technikásan rappel. Szemben például Anderson .Paak-kal, aki egy igazán egyedi és szerethető figura is amellett, hogy vérprofi zenész.

Nem csak írsz, gyakran fordítasz is verseket, van valamiféle fordítói preferenciád? Van, amit tudatosan keresel egy idegen nyelvű műben?

A költők közül is az egyéniségek fognak meg. Egy-egy markáns, felismerhető hang. Mivel a magyar után angolul beszélek a legjobban, főleg a 20. század második feléből származó és 21. századi kortárs amerikai költészetet fordítok. Pont nemrégiben jelent meg két fordításkötet a Versum könyvek jóvoltából: Tor Ulven és John Ashbery versei, amiket nagy élvezettel olvastam. Ulven költészete minimalista, nyomasztó és sötét, míg Ashbery elképesztően játékos, felszabadult, fragmentum-szerű és csapongó. Mindkét kötet nagyon erős.

Egy tavalyi interjúdban a határok átlépéséről és feszegetéséről beszéltél. A zenében, sőt, konkrétan a hiphopban mennyire-és meddig lehetne még kitolni ezeket a határokat?

Nem konkrét, kézzelfogható határokra gondolok, tehát nem a ritmikára, a flow-ra vagy a hangszerelésre. Az egyediséget hiányolom. Tök mindegy, hogy ez trapben, oldschool hiphopban vagy jazzesebb dalokban nyilvánul meg. A Brockhampton esetében is az volt a jó, hogy mindegyik tagot lehetett szeretni a saját karakteres stílusa miatt. Zenei fronton elég sok mindent megcsináltak már, de bármit újra lehet hasznosítani, új kontextusba lehet helyezni.

Mit gondolsz a corny rapper-jelenségről? Illetve egy másik dolog, ami részben ehhez kapcsolódik: a hallgatóközönség hajlamos csupán két halmazba rendezni a hiphop előadókat: mumble rapperek, akik a mondanivalót mellőzve gagyognak, és rapperek, akik csak okosakat mondanak és már-már prédikálva szövegelnek. Látszólag nincs közös metszet, pedig sokan vannak olyanok, akik pont a kettő között állnak.

Mint például Logic? Logicnak elképesztően profi flow-ja és rímtechnikája van. Szerintem le is rappeli Eminemet a közös számukban. Szóval nála nem csak a mondanivaló számít, hanem az is, ahogy a szöveg meg van írva. Nekem például az volt a problémám néhány évvel ezelőtt, hogy ki kellett állnom a színpadra, és olyan dolgokról kellett beszélnem, amikkel már rég nem értettem egyet, például az ivásról vagy a drogozásról. Ha valaki szeretne felnőtt korában is rappelni, megértem, hogy nem akar feltétlenül gyilkosságról és drogokról beszélni. Szerintem a corny rapper csak onnan nézve kínos, ha valaki 18 éves, és épp most támad kedve gengszterkedni. Negyvenhez közel izgalmas látni, hogy képes valaki életigenlő szövegeket is írni amellett, hogy technikás marad. Ha ez a corny rapper, akkor nekem ezzel nincs semmi bajom.

A baj inkább csak a felesleges öncímkézéssel és a túl egyértelmű, már-már szájbarágós üzenetekkel van.

Ha valami túl direkt, az nyilván nem jó. Eminem és Logic végtelenül profi iparosok, akik legyártják, majd ügyesen összeszerelik a szöveget, mint egy IKEA-bútort. Ezt is igen nagyra tartom. De a korai Earl Sweatshirt szövegvilágát, mondjuk a Hive-ot, meg se közelítik.

Amúgy mit hallgatsz manapság?

Spotify E heti kalandot (nevet). Mindig az újdonságokat figyelem. Sok feminista punkot hallgatok. Például a svéd Shit Kid zenekar zseniális, vagy a Grlwood. Rengeteg Idles-t  hallgattam mostanában, bár az utóbbi albumuk nem tetszett annyira. Amúgy indie cuccokat pörgetek főleg. Gitáros-dalszerzőből millió van, de olyan zseniális, mint Alice Phoebe Lou nem sok. Az A38-as koncertje és a She élő verziója életem egyik legnagyobb zenei élménye volt. Caroline Rose a másik nagy kedvencem. De Channel Tres szintén betalált a maga bouncy dancefloor alapjaival. Dua Saleh Warm Pants című száma pedig egyértelműen a nyár slágere. [vembed youtube=”YUaHrpA4Qrg” ] [vembed youtube=”wMehItNQKAA” ]

Ha már Idles, bennük volt valami átütő energia és nyers őszinteség, talán emiatt is tudtak ekkorát menni.

Mindig nagy dilemma, hogy mi őszinte, és mi a szerep. Náluk is az fogott meg, hogy karaktereket látunk. Ránézel az énekesre, és az egész élettörténete az arcára van írva. De azért náluk is van egyfajta póz. Ott van például a gitárosuk, aki félmeztelenül, különböző cicanacikban feszít, és folyton stagedive-ol. A Sleaford Mods, akik az igazi tarajos, útpadkán ülő, angol punkokat képviselik, be is szóltak az Idles-nek, hogy nem elég autentikusak, mert nem a munkásosztályból származnak.

Szerinted léteznek még igazi, autentikus szubkultúrák, vagy már mindenből csak egy utángyártott verziót kaphatunk?

Nem feltétlenül a kapitalizmus-kritika felől akarnám ezt megfogni, bár onnan is lehetne. Az történt, hogy az interneten minden előadó sikeresen becsatornázódott a saját fogyasztói bázisába. Könnyebben van rájuk fizetőképes kereslet, mint eddig bármikor.

Az internet jött, és visszaszorította a személyes találkozásokat, az élő közösségi eseményeket, ami a szubkultúrák egyik kulcsa volt. Erről van szó, nem?

A személyes kapcsolatokat teljes mértékben kiiktatta. Ezzel párhuzamosan pedig minden monetizálva lett. Egy dallal, abban a pillanatban, hogy felkerül valamelyik zenei megosztóra, lehet pénzt keresni, és ezáltal rögtön termékké válik. Nincs meg az az egészséges várakozási és fejlődési periódus, mint régen. Korábban, amíg nem futottál be, kazettára vagy cd-re másoltad a zenéket néhány példányban, és a garázsban játszottál a haveroknak. Most meg, ha valaki csinál egy Youtube-csatornát, azonnal kikerül a piacra, és becsatornázódik a rendszerbe. Ez egyfelől jó, mert megkönnyíti a pénzkeresést és a közönség toborzását, de káros is, mert rögtön bárki számára nyilvánossá és így professzionalizmussá válik. Azt hiszem egyébként, hogy az interneten, különböző csoportokban és fórumokon működnek még a szubkultúrák. A Soundcloudnak vagy a Bandcampnek mind megvan a maga zárt vagy kevésbé zárt közössége. De ezek már nem a személyes találkozáson és a közösen átélt élményeken alapulnak, ha csak a kommentelést nem számítjuk annak.

Talán az LMBTQ+-mozgalom által elindított “queer rap” volt az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb szubkultúrája.

Valóban az volt, csak mára ez is kvázi mainstream lett. Zebra Katz vagy Azealia Banks dalai ma már minden tisztességes trap-házibuliban megszólalnak. Elfogadottnak viszont még mindig nem mondanám a stílust, mert még Amerikában is máig érik atrocitások ezt a közösséget. Azért nagyon nehéz szubkultúrákról beszélni, mert mindenki a saját véleménybuborékjában él. Az ember azokat látja a Facebookon és a Youtube-on, akik hasonló tartalmakat fogyasztanak, mint ő, így könnyen azt hiheti, hogy mindenki ezeket az előadókat hallgatja. Lényegében nem érzed, hogy a saját buborékod mekkora, csak ha megnézed a lejátszási adatokat. Ha úgy tetszik, mindenkinek a keresési listája a saját szubkultúrája.

Ahogy az várható volt, a vírus jött, és rendesen ellátta a zeneipar baját. Erre aztán más-más válaszok érkeztek, bejöttek a képbe a vitatott megítélésű raktárkoncertek például, amit a kormány mint segélycsomagot ajánlott fel. Mint egykori zenész, szerinted mi az etikus lépés ilyenkor? Az, ha egy előadó inkább hátralép és vegetálva várakozik, vagy azért érdemes megragadni a lehetőségeket bizonyos kompromisszumok megkötése után?

Ez mindenkinek a saját döntése kell, hogy legyen. Azt tanultam meg az utóbbi években, hogy senkit nem illik számon kérni a politikai döntései miatt. Mindenki tudja, mennyit vesz be a gyomra, és saját maga húzza meg a határvonalat, amit már nem tud vagy nem akar átlépni. Teljesen megértem azt is, aki úgy gondolja, hogy ez nem az állam, hanem az adófizetők pénze, hadd dolgozzon belőle ő is, legalább nem hülyeségekre szórják el. Most már gyakorlatilag nincs olyan platform, ami ne függne az államtól. Szóval vagy nem adod be a derekad, és akkor a perifériára kerülsz, vagy a túlélés érdekében némileg megalkuszol. Én inkább azért haragszom az emberekre, ha nem mennek el szavazni. Nem az a baj, hogy próbálnak túlélni egy morálisan és mindenhogy válságos helyzetben, hanem az, hogy közben lusták politikával foglalkozni, és úgy csinálnak, mintha minden rendben lenne.

Az életed fontos színterét, azaz a színházat is behálózó politikánál maradva: milyen érzés volt az SZFE-n őrt állni? Dühöt éreztél, vagy szimplán azt, hogy nekem most itt a helyem?

Azt hiszem, mindkettő. Nekem nagyon fontos a színház. Az életem 80%-a ott zajlik. Ott dolgozom, ott vannak a barátaim, oda járok kikapcsolódni, ezt tanultam az egyetemen. Ha valaki színházi, vagy oktatási reformot szeretne végrehajtani, azt csakis szakmai konszenzussal, demokratikus keretek között lehet megvalósítani. Ahogy viszont most csinálják, az nem az. Próbálok segíteni az egyetemi polgárságnak, amennyire lehet, de érthető módon önmaguk szeretnének szervezkedni. Őrködni szabad, adományokat elfogadnak, de nem engednek be külsőst az épületbe.

Kicsit mintha több ember ébredt volna fel az elmúlt hónapok ügyeit látva, talán kezd tartóssá válni a felháborodás.

Attól félek, hogy a helyzet addig nem fog változni, amíg nem sikerül kiszélesíteni a tiltakozás társadalmi bázisát. Széleskörű összefogás kell. A tanárokkal, az orvosokkal, a szakszervezetekkel.

J.I.M.I., RATATA, Rapper leszek én: egyre több viccprodukciót látni, amiknek célja leginkább csak egy-egy műfaj kiforgatása. Nem gondolod, hogy ez káros és kontraproduktív? Ezzel többnyire csak azt lehetetlenítik el, hogy egy-egy stílus ki tudjon forrni itthon. Az AKPH Siófokjánál pont nem éreztem ezt a negatív benyomást, holott az is egyfajta görbe tükör volt.

Kétségtelenül van olyan zenehallgató, aki érzékeny arra, hogy az alkotás tétje nem csak a szórakoztatás, hanem a kultúra építése is. És van, aki egyszerűen csak jól szeretné érezni magát. Az utóbbiak általában a viccprojekteket is kedvelik, és jót nevetnek rajtuk. Régebben zavartak a hasonló produkciók, mert míg mi komolyan dolgoztunk a hazai underground építésén, próbáltunk izgalmas zenéket, okos szövegeket írni, addig némelyek csípőből kiröhögték az egész műfajt és paródiákat készítettek. Azt éreztem, hogy ők csak erősítik azt a máig érvényben lévő sztereotípiát, ami az egész kilencvenes-kétezres éveket jellemezte Magyarországon, hogy a magyar rap nem lehet autentikus, csak egy idegen kultúra majmolása, és valójában itthon mindig tájidegen marad. Tehát nekem a viccprodukciók mindig visszásak voltak egy kicsit. Igaz, hogy nagy kedvencem, a Das Racist is kvázi viccprojekt volt, de ez nem egészen ugyanaz, mert ők inkább önirónikusak voltak, míg egy műfajparódia könnyen félreérthetővé válik, és így le is járathat egy-egy stílust.

Dé:Nash-t például hova sorolnád? Az ő általa képviselt jelenség is több vitát generált, többen felhozták, hogy egy-egy fricska visszafelé is el tud sülni, ezzel pedig jobb vigyázni.

Jó kérdés. Ezeknek a viccprojekteknek egy része úgy működik, hogy azt a diskurzust, amivel szemben kritikusak, kisajátítják, és túlazonosulnak vele. Egyesek úgy gondolják, hogy ez a stratégia veszélyes, mert ha állandóan tematizálsz valamit, akkor azáltal határozod meg magadat, ami ellen harcolsz, a végén te is azonosulsz vele, hiszen rendszeresen fölveszed magát a szerepet. Mások ezzel szemben azt mondják, hogy elég hatékony fegyver bizonyos ideológiák ellen, mivel nevetségessé teszi őket. Ha sokan meghallgatják például Dé:Nasht, és mindenki vele énekli, hogy “Magyar turul szívem dobog”, és röhög rajta, akkor utána a Mi Hazánk hisztérikus turulozását is ki tudják majd nevetni. Ez egy érdekes kettősség. Én inkább amellett vagyok, hogy művészileg érdemes olyat csinálni, amivel őszintén azonosulni tudunk. Nemigen volnék képes álhungarista szövegeket írni.

Nem túlzás azt mondani, hogy a slam poetry egyik meghonosítója vagy itthon. A műfaj hosszú szárnyalása után azonban úgy érzem, hogy a slam igencsak visszaszorult, és kicsit mintha el is használták volna. Te most, ennyi idő távlatából hogy gondolkodsz erről?

A slam esetében is történt egyfajta uniformizálódás. Idővel elég egyformák lettek a szövegek. Volt néhány markáns hang, néhány karakteres előadó, akiket a slammerek kinéztek maguknak, és egy idő után őket próbálták utánozni. A slamnek is megvolt a maga nyolc-tíz éves virágkora, amikor ki kellett harcolnia magának a helyét a kulturális térben. Meg kellett mutatnia, hogy a performatív költészetnek újra van legitimitása. Szerintem ezt a csatát a slam megvívta. Én viszonylag hamar ki is léptem belőle, mert a verseny része egyáltalán nem érdekelt. Azt hiszem, mára nagyjából mindenki elfogadta, hogy a slam poetry mint műfaj létezik, van egy bizonyos csoport, aki ezt csinálja, megvan a maga közönsége, a megyeszékhelyeken klubok jöttek létre, és országos bajnokságokat rendeznek évente. Annak a generációnak a tagjai, akik javarészt a szöveg megformáltsága és a politikum felől közelítettek, mára kiöregedtek, ám kiváló költők lettek belőlük. Ehhez képest a fiatalok körében úgy látom, áttolódott a hangsúly a személyes szerelmi-, család- és felnőttéválás-történetekre. Egy fontos kivétellel: a máig politikus és társadalomtudatos Földalatti Slammel.

Pedig rengeteg dolog van, amiről szólhatna még a slam, pláne jelenleg.

A fiatalok egy jelentős része még mindig rendkívül apolitikus, noha van a legfiatalabb generációnak egy szelete, akik szembe mernek nézni égető problémákkal is, hiszen érzik, hogy az ő bőrükre megy a játék. Akik viszont apolitikusak, gyakran azzal jönnek, hogy csupán szakmai szempontokat kifogásolnak egy-egy őket érintő oktatási vagy kulturális ügyben, nem pedig politikaiakat. Értem, hogy nincs kedvük azonosulni egyetlen jelenlegi ellenzéki párttal sem, hiszen azok finoman szólva nem meggyőzőek. Csak azt nem értik, hogy ezek a dolgok nem szétválaszthatóak. Ha egy újonnan kinevezett vezetés nem kéri ki a szakma képviselőinek véleményét bizonyos strukturális vagy tartalmi változtatásokat illetően, abból az következik, hogy ideológiai alapon gondolkodik, és ezért nem kíváncsi a szakértőkre, máskülönben nem ignorálná őket. Ez pedig már vastagon politika. Az is politika, mikor nem megyünk el szavazni, és kivonjuk magunkat a döntés felelőssége alól, hiszen ezzel pont a fennálló rendszert legitimáljuk. Persze van különbség politika és pártpolitika között, és az utóbbiba művészként szerintem sem szerencsés belefolyni. De azt állítani, hogy nem vagyunk érdekeltek a politikában, véleményem szerint hiba. Valahol ez az apolitikusság volt tetten érhető a slam fiatalabb generációjában is, mikor legutóbb még követtem.

Ehhez képest mit tud nyújtani a politikai rap? Igaz, Funktasztikus is politizál, de itthon noÁr a fő alakja ennek, ő talán túl direkten is csinálja.

Ha túl direkt az üzenet, az számomra mindig problémás. Akkor nekem már nincs mit dolgoznom vele, előre meg van emésztve az egész. A nyíltan politikai rap (vers vagy színház) az emberek érzékenyítésére és mozgósítására szolgál. noÁr zenei munkásságát nagyra becsülöm, mégis elsősorban aktivistának látom. Bennem erősen szétválik a politikai cselekvés és a művészi alkotás, nem nagyon tudom együtt kezelni őket. Noha létezik politikai művészet, számomra esztétikailag nagyon nehezen értelmezhető. Valahogy megszűnik az a hermeneutikai öröm, hogy én magam bonthatom ki a művet, párbeszédbe léphetek vele, és megalkothatom a saját értelmezésemet. Persze itt is vannak kivételek. Egy olyan vers, ami burkoltabban érint bizonyos társadalmi, politikai kérdéseket, számomra is tud izgalmas lenni, mint például Kemény István híres “nyakkendős” verse. Egy ilyen szöveg ugyanakkor nehezebben is értelmezhető, így társadalomformáló vagy mozgósító funkciót sem képes oly mértékben betölteni, mint mondjuk a Nemzeti dal.

Sok magyar zenét hallgatsz?

Elég sokat. Szeretem a Slow Village-et, a Mulató Aztékokat, Phlatet vagyis Dr. Monotont, nagyon várom Oriza régóta beígért albumát, követem Mykee Mykanic-et és Ketiozt. Az újhullámos dolgokat is kedvelem, de azokból is inkább az underground produkciókat. A Lord Iron Livah cuccai például nagyon tetszenek. Bírom Kapitány Máté és Lil Frakk zenéit, de Figurát is figyelem, ő is tehetséges. És nem csak rapet hallgatok, ott van a kedvenceim közt az Amoeba, a Qualitones vagy Jónás Vera is.

Több mint négy éve már, hogy a Kastély megjelent, ami az egyik első megnyilvánulása volt a trap-szerű elemeket is tartalmazó cloud-hangzásnak itthon.

Akkoriban őszintén érdekelt, hogy a trap meg tudja-e termékenyíteni a magyar rapet. Azt éreztem, hogy évtizedek óta ugyanazokat a köröket futjuk a 2000-es évekbeli boom bap alapú conscious és punchline rappel. Szerettem volna valami kísérletibbet csinálni. A Kastélyt ugyanakkor nem nevezném tipikusan trapnek, bár kétségtelenül használja a műfaji kódokat.

Ott a tavaly decemberben kiadott Vapor Vilmos tér is, abban például több kísérleti elemet véltem felfedezni, mint a trAnzKaPHka anyagoknál.

Ez igaz lehet. Ráadásul a klipet a kísérleti filmes Lichter Péter és osztálya jegyzi. Nagyon hálás vagyok nekik. És van még egy szám, ami nem jelent meg, azt is Kunert Petivel csináltuk, legalább 6-7 éve már, a címe Minden hullám. Elvileg most készül hozzá klip, de a COVID miatt ez is lelassult.

Ha jól tudom, fontos számodra a környezetvédelem, te magad mennyire élsz fenntartható életet?

Próbáltam átállni arra, hogy minél kevesebb hulladékot termeljek, de bizonyos higiénés elvárások és a vírus is keresztbe húzta a dolgot. Szelektíven gyűjtöm a hulladékot, próbálok keveset repülni, nem eszek marhát, és szinte csak használt ruhát veszek. Azt mondanám, hogy mérsékelten, saját magamhoz képest próbálok odafigyelni.
Nagyon fontos az egyéni felelősségvállalás, de klasszisokkal nagyobb károkat okoznak a nagy vállalatok. Rájuk kéne valahogy hatni. Az egyéni felelősségvállalás arra jó, hogy érzékenyítsen a problémára, és elterjesszen egy bizonyos szemléletet. A vállalati szereplők maguk is magánszemélyek, egy cég vezetője apuka is, és abban bízom, hogy talán rájön, hogy az ő kislányának is mikroműanyagok vannak a halas szendvicsében.

A Netflix új sztárdoksija a Social dilemma, amiről te is posztoltál. A műsor számos érdekes kérdést felvet, ennek kapcsán kérdeznélek ugyanarról, mint ami Rév Marcinál is előkerült: mennyire kell félnünk attól, hogy a robotok átveszik a kreatív munkákat, vagy épp megírják helyetted a drámát?

A kreatív munkákat féltem a legkevésbé az MI-tól. Merthogy ezek nem a megszokott értelemben vett munkák, inkább szórakozásnak vagy művészetnek számítanak. Amíg az ember ember, létre fog hozni művészi alkotásokat, és nem fogja hagyni, hogy a gépek végezzék el helyette. A Google Translate most is le tud fordítani egy verset, csak épp bűn rosszul. Szerintem azokat a munkaköröket tudja átvenni majd az MI, amit az ember maga nem szívesen csinál, vagy amit olcsóbb megcsináltatni robotokkal, mint emberekkel. Ilyen például a logisztika, a könyvelés vagy a futószalag melletti munkák, mint a csomagolás. Ami az intellektuális munkák közül veszélybe kerülhet például, az a szakfordítás. Hiszen ahhoz valamivel kevesebb kreativitás kell, mint a műfordításhoz. De sokak szerint az MI új munkahelyeket is teremt, csak épp másmilyeneket, mint amire addig szükség volt. Engem inkább a véleménypolarizáció aggaszt a közösségi média felületein, amelynek köszönhetően a demokrácia rendkívül válságos állapotban van. Az álhírek villámgyors terjedése és a véleménybuborékok nagyon káros hatással vannak a mindennapjainkra. A totális megfigyeléstől is tartok. Elon Musk legújabb őrülete, hogy az emberi agyba chipet ültessen, és összekösse az MI-vel, elég ijesztő.

A mesterséges intelligencia által írt zenéről hogy vélekedsz? Björk is dolgozott már MI-vel például, volt egy algoritmus, ami 20 albumos lemezszerződést kapott, és ott a korong, amit Holly Herndon mesterséges intelligenciával írt.

Ha van benne emberi ágencia, vagyis ha a kezdő lökést egy ember adja meg, majd a művet is emberek fogadják be, akkor nekem abszolút belefér. Izgalmasnak tartom a különböző algoritmusok és mesterséges intelligenciák bevonását a művészeti alkotásba. Az már kevésbé lesz vicces, mikor majd a robotok önmaguknak írnak verseket, és ők is olvassák el őket. Mint mondjuk egy hamburger evő automata, ami legyártja a burgert, majd meg is eszi.

Végül: a Paradigma klipje is hordoz különféle trash-elemeket. Te magad hogy vélekedsz a trashről? Magát a kifejezést először negatív értelemben használtuk, aztán lett egy kultusza és művészeti értéke, most pedig ismételten elértünk oda, hogy kevésbé pozitív a jelentése.

A trash mint esztétikai kategória meghatározására nem vállalkoznék. Nyilván megvan a maga hagyománya a Camp-esztétikától kezdve a B-horrorokon át az avantgárd kísérleti filmekig, vagy a képregény- és fanzine-kultúrától kezdve a már általad is említett zenei viccprojektekig. Az elmúlt évtizedben a trash új hulláma leginkább az interneten indult el: a videoklipek és albumborítók friss formaesztétikája, a glitch art és a vaporwave is ebből gyökereztethető. Újra trend lett a szemét újrahasznosítása, a talált tárgy, a töredékesség, az össze nem illő dolgok ironikus egymás mellé helyezése. Így kerültek egy képre a görög mellszobrok a lézerszemű kismacskákkal. Ez is amolyan kultúrakisajátítás, ami egy abszolút posztmodern jelenség. De valahogy mintha az internetes posztmodernnek is a vége felé közelednénk, és most jönne valami új.

Miféle új?

Nem látni még tisztán, de a vírus megjelenésével hirtelen komolyabbak lettek a tétek. A klímakatasztrófa nyugtalanító jóslata is mintha kezdené fölrázni az embereket az apátiából. Mintha a legfiatalabbak körében a politikusság, az elkötelezett művészet újra fontossá válna. A diákok érdeklődőek, nyitottak és bátrak. Kimennek az utcára, és tudják mit akarnak.

Závada Pétert itt lehet követni, az Andromakhé és a Kertész utcai Shaxpeare-mosó című darabokról pedig itt és itt informálódhatunk.

Fotók és borító: Kersner Máté / OFF Média