A király, aki otthon hagyta a koronáját

Kendrick fél 10-re volt kiírva, éppen ezért a tömeg már 9-kor megindult a stage felé, hogy bebiztosítsa magának a helyét, ahonnan élvezheti a bulit, amire durván egy kisvárosnyi ember volt kíváncsi. A placcon negyed tízkor már lépni alig lehetett, befoglalták a helyet a Section.80 óta TDE-n élő, hithű, elsővonalas rap fanok, és azok is, akiknek kb. csak a HUMBLE. van meg a gazdag Lamar életműből.

Aztán hamarosan 21:30 lett. Aztán 35, 40, és így tovább. Sehol semmi. „Aj, kezdem megutálni ezt az arcot, Chainsmokersnél ugyanez volt” – szól barátnőjének a csalódott tizenéves lány, akinek az ízlésvilágát valószínűleg inkább a Youtube Trending szabályozza, mintsem a Pitchfork kritikusgárdájának véleménye. „Ha Drake feljönne, azt eskü jobban adnám” – folytatja egy srác. A diskurzust tovább lendítvén aztán olyan mélységekbe mentek az unatkozó, tombolás helyett filozofálásba taszított fanok, hogy kinyilatkoztatták, hogy Drake a hiphop/R&B Ed Sheeranje, (jó, ezt nehéz lenne megkérdőjelezni) aztán hogy Travis Scott szart sem ért volna, ha Eminemmel egy korba születik, de azért a Revival még mindig trash. Végül olyan igazságok hangzottak el az elkeseredett nézők köreiből miszerint 2Pac a legnagyobb influencer, az a gyász Kylie Jenner hozzá képest semmi, majd az intellektuális mámorban fürdőző személyek az órájukra néztek, és idegesen konstatálták: egész van, Kendricknek nyoma sincs. Ezért a magasröptű, arisztotelészi elemzések után feltették a száraz kérdést pár fújogós fütyülés társaságában: „hol a gecibe van ez a kutya?!„

Hát, ami azt illeti, emberünket nem a hanyagság vezérelte, csak ahogy már megírtuk, meghibásodott a hangrendszere, ennek következtében egészen pontosan 42 perces késéssel kezdett. A sztorit, amin az Indextől kezdve, az Origón át a Nők Lapja Caféig mindenfajta médium mérgelődött, már ismerjük, és erkölcsi tekintetben meglehetősen nehéz állást foglalni az ügyben. Mi vajon mennyire lennénk feldúltak, ha az utolsó pillanatban elszállna a hangcuccunk, mennyiben befolyásolná ez a fellépésünk hangulatát, hogy tudnánk utána helytállni a színpadon, ésígytovább. A presztízs, amit Kendrick birtokol, rengeteg előnnyel, viszont éppígy számtalan hátránnyal is jár, utóbbira remek példa a szerdai eset, ami valódi csapdának tekinthető ilyen szempontból. [vembed youtube=”Qmdc_LTnPQI” ]

Ha egy olyan szinteken istenített és szanaszét dicsért tag kerül eléd, mint Kendrick, még szép, hogy úgy mész oda, hogy na, akkor most a legjobbat fogom kapni, csaknem hiába mondják rá, hogy egy zseni. Aztán nem ezt tapasztalod, mert megváratnak, és igaz, hogy utána nem viszik túlzásba a bocsánatkérést, de elfogadod, hiszen végig azon ügyködtek, hogy orvosolják a problémát. Viszont az, hogy a szerencsétlen incidens után úgy szólj, mint egy trapesített, nyers garázsbanda, az tényleg kiábrándító kicsit.

De hogy komolyan elkeserített-e ez bárkit is? Aligha. Hiszen már Kendrick Lamar puszta személyétől élvezték a bulit, a teljesítménye így már csak apró részletkérdés maradt. A kocsiban spanoló, pénzt szóró, fekete barátival lépegető ember, aki eddig olyan távolinak tűnt, most nem messze ugrál tőlük, a tény pedig, hogy itt van, már magában kielégít mindenkit, mivel Kenny karaktere simán az egyik fő ütőkártya ebben a játszmában.

Csak jelenlét kellett ahhoz, hogy a negyed órával ezelőtt még kutyázó fiúk és lányok már egyszerre lökjék, hogy Sit Down, Be Humble, aztán meg jókedvvel távozzanak a rövidke, körülbelül 50-55 percesre zsugorodó showról, aminek szinte lezáratlanul szakadt vége a SZA-ával közös All The Stars-szal, a szabályokba ütközően pár perccel 11 után. (Az valóban jófejség volt, hogy az említett tracket már időn kívül, a színpadra visszatérve nyomta el)

A kuka zene minőség mibenlétének fejtegetésekor felmerül, hogy vajon mennyire szerencsés ez a fél-live hangszerelés, ami annak ellenére, hogy jó húzásnak tűnhet, a Szigeten inkább bukásra volt ítélve. Többek közt ez a fajta felállás volt az, ami a legtöbbet csorbított Kendrick remekbeszabott beatjeinek átütő erején, így nagyban csökkentve a koncertélményt is. Volt persze, ami jól szólt, az Alright például remekül megmozgatott, a funky, abszolút west coast töltetű King Kunta szintúgy, egyes zenéknek viszont simán búcsút mondhattunk. A featként jegyzett Collard Greens és goosebumps verzék felejthetőnek tűntek, a DNA. hamar kifulladt, sok szeretett, eredeti, eddig ismert melódia élvezhetetlen volt, az ELEMENT. bitang instruja például lazán eltörpült a – paradox módon – halk zajban. A LOVE. nem ütött annyira a finomságával, mint ahogy kellett volna, a Bitch Don’t Kill My Vibe-ból pedig alig jött át valami. Inkább ügyesen megölték az én vibeomat, de lássuk be, a m.A.A.d city kezdése még mindig priceless. [vembed youtube=”bbPEPS7yHHk” ]

Az uralkodónak rossz napja van

Ha kedvesen meghívnak egy összejövetelre, mint sztárvendég, – akinek akár még a csúszás is belefér – majd távolról csodálnak, de kerülik a valódi kontaktot, akkor biztos leteszel róluk, és inkább nem is kezdesz el erőlködni. Pontosan ezt történt tegnapelőtt, Lamar és közönsége tökéletesen elmentek egymás mellett, előbbi hamar feladta, az utóbbi tábor meg csak simán lagymatag volt, az óriás nézőszámhoz képest legalábbis biztosan. Az interakció így sikeresen nagyon minimálisra csökkent – míg Princess Nokia a nyakunkba ugrált Zamárdiban, addig Kung Fu Kenny alig szólt hozzánk pár szót, így csak személytelen lötyögés jutott, amiben tűz és erő volt némileg, de fásultságból sokkal több jutott.

Azt, hogy mire lenne képes valójában ez a fekete ruhás, 165 centis csodabogár, azt nem tudhattuk meg, ehelyett inkább nem várt bakik sorozatát és egy közepes erősségű koncertet kaptunk, amiben egyaránt vétkesek vagyunk mi is, és az előadó is. Talán Magyarország nem volt felkészülve Kendrick Lamarra? Talán pont ő adta alább a kudarc után túl hamar?

Annyi biztos, hogy a királyi díszletet otthon felejtették, elkápráztatás helyett így inkább langyos, keserédes estét zárhattunk, holott pontosan tudjuk, hogy milyen szépen tud csillogni az a korona.

Forrás: Mohai Balázs / MTI Fotó