A mosh pit függő Night Lovell koncertjén jártunk

Forrás:

A kanadai rapközegből mindenkinek a korunk hiphop-RnB-, sőt popszínterét is teljesen leuraló Drake jut eszébe, és közvetve a The Weeknd. És ez bármennyire jogos is, az érzékeny torontói srácon kívül még tömegével akadnak a jólét és béke szigeteként aposztrofált mintaállamban tevékenykedő előadók. Az egyik ilyen a 2013-ban kezdő, idén 22 éves ottawai rapper, Shermar Paul, művésznevén Night Lovell, aki már 2014 végén megjelent Concept Vague lemezével nagyot robbant. Már a vízben lebegő testtel kipingált borító átadta a korong páratlanul sötét, lassú, „éjszakai”, hideg, el nem múló rémálomszerű hangulatát, ami 50-60 BPM körüli alapjaival a cloud rap alműfaját képezték, és bár nem nevezhető kifejezetten emo rapnak, de hasonló érzelmek szülték mint a párhuzamosan felfutó trendet. A debütálásról az azóta is legnagyobb slágerének számító Dark Light generálta a legtöbb hallgatást, magát a számot 16 évesen, egy unalmas középiskolai óra közben írta, a háromnegyed órás album másik két legnépszerűbb darabja a dinamikusabb, trapesebb Deira City Centre, és a hasonlóan lassú címadó szám lettek. Legnagyobb inspirációi A$AP Rocky, Travis Scott, Wiz Khalifa és Jay-Z voltak a kezdéshez a való életben zenéjénél jóval vidámabb és visszahúzódóbb, józanéletű Shermarnak, akinek az „első szerelme” a beatkészítés.

[vembed youtube=”HTp5PH8ot6Q” ]A kivételesen mélyhangú, fővárosi művészsrác folytatására két évet kellett várnia a hamar kiépülő rajongótábornak. A Red Teenage Melodyn ugyanilyen hosszban, hasonló vibe-bal hallhattuk a felettébb dark kanadai zenészt. A pozitívumok közé tartozott, hogy egy fokkal energetikusabb és változatosabb számok során edzette hangszálait, mégis kibukott a tény, hogy bármennyire is hatásos és egyedi hangzásvilága, nem mutat túl nagy változatosságot hosszú távon, és ez napjainkig is igaz. A második albumról a drámai Still Cold / Pathway Private és a fülbemászóan laza Contraband mentek a legnagyobbat. A szövegek nem bugyuták, felveszik a versenyt bármelyik trapszámmal, de hiphopban hétköznapinak számító történetmesélésen kívül nincs bennük nagy csavar. A névjegyének számító, monoton, gyilkos sztiló továbbra is megnyerő volt, de nem túlzás azt állítani, hogy a 2019-es Goodnight Lovell-lel már háromlemezes előadó bármelyik számát „áthelyezve” egy korábbi alkotására a 6 éves karrier során, senkinek nem tűnne fel a csere, jó példa erre a vezetősingle, a Bad Kid, itt azonban már egy laza koncepciót is kapunk, így az első trekk az „álombaesés”, majd következnek annak szakaszai, és végül a „felkélés”. Összességében, a mindig naplemente után rögzítő – nevét is innen kiérdemlő – rapper így is egy könnyen felismerhető, egyedi karakter az észak-amerikai hiphopban, főképp hogy a kanadai fővárosból messze viszi a pálmát akár popularitás, akár minőség terén.

[vembed youtube=”ZHI18vd9IJE” ]Már az Akvárium körüli kocsmákban is simán lerítt, hogy kik azok, akik a kanadai trapper koncertjére érkeztek, hiszen a fekete öltözék és hypebeast megjelenés kb. annyira elengedhetetlen volt, mint az aktuális new school slágerek ismerete. A közönség az első perctől kezdve együtt élt a zenékkel: a warm-up során ordították Tekashi számait, valamint a hangfalakat is túlharsogták az XO Tour Lif3-ra. A koncert minimális (kb. 15 perces) csúszással kezdődött, amit a kvázi trap buli hangulat és a fiatalos energia burkolt homályba, hogy aztán farkasüvöltés, lassú léptek és egy nyikorogva kinyíló ajtó után pattanjon a színpadra Night Lovell – így kezdte a koncertjét a MARY JANE-nel. A BAD KIDdel folytatta és szinte követelte a közönségtől a pogót, akik innentől kezdve automatába rakták magukat és a zúzósabb, erősebb dropoknál saját maguktól feszültek egymásnak. Lovell azonban nem mindig hagyta ennyiben a dolgot, többször is játszott a közönséggel: kettéválasztotta őket, hogy még nagyobbat csattanjon a mosh-pit, valamint a rutinná váló “melyik oldal a hangosabb” eszközhöz is hozzányúlt.

[instagram]BvMRC-ng-Py[/instagram]
A legközvetlenebb pillanat viszont kétségkívül az volt, amikor a Contraband utolsó refrénje előtt villámgyorsan felhívott a színpadra egy srácot és megengedte, hogy ő nyomja el a refrént, így szerezve neki egy felejthetetlen pillanatot. Következő lépésként még egy újabb arccal bővítette a színpadi csapatát, így két srácot vont be a félmeztelen stagedivingjába, ami nem volt épp veszélytelen, mert láttam olyat, aki mankójával csápolt a közönség közepén. A számok kemény alapjai, trapes hangulata garantálta a minimum bólogatást, de a lágyabb, kevésbé odavágós, már-már romantikusan elnyűtt bassline-okkal operáló trackek többször megtörték az előadás dinamikáját és egy apróbb meghátrálásra késztette a mindenre készen álló közönséget – ilyen volt például a Jamie’s Sin vagy  a WHERE’S MY MONEY. Szerencsére a trackek refrénjeire kellően repetitívek ahhoz, hogy az ember még akkor is teli torokból tudja üvölteni őket, ha most hallja először. Ilyen szempontból az I’m Okay talán a tökéletes példa, hiszen – azonkívül, hogy részemről az egyik leginkább várt szám volt – a cím agyonhajszolásából álló refrénnel nem volt nehéz azonosulni egy kellően alkoholittas vasárnap estén. Az egész koncert a jól megszokott sémára épült, miszerint az első 4-5 számban a tetőről is peregjen a vakolat, majd egy picit megtorpanunk, levegőt veszünk, hogy a végére jöhessen ismét a 3-4 számból álló grandiózus zárás (a Dark Lightos zárás után, ráadásként ismét elnyomta a BAD KIDet) és így a résztvevő pozitív élményekkel gazdagodva térhessen nyugovóra.

A koncert összességében kellően hosszú volt – több, mint 1 órás -, Night Lovell hozta a számaiban reprezentált átütő energiát és vulgaritást, amit néhol ügyesen eltompított egy kis lassúzással, a közönség pedig az elejétől a végéig csüngött minden szaván (főleg, ha az a mosh-pit volt), így adva egy kerek egész, élvezhető és Night Lovell eddig megismert karakterével tökéletesen egybevágó koncertet.

[vembed youtube=”ksn5PC4Io7I” ]