Keresés
  • Főoldal
  • Aztaaa!
  • Jordan és a Last Dance: tök fasza ez az utolsó tánc, csak kár, hogy MJ írta hozzá a koreográfiát

Jordan és a Last Dance: tök fasza ez az utolsó tánc, csak kár, hogy MJ írta hozzá a koreográfiát

Galó Kristóf- 2020.05.22. 13:31
Egy nagyon élvezetes időkapszulát kapunk Jordan karrierjéhez, viszont a dokumentumfilm sokszor egyoldalúan hat.

2016 júniusában járunk, a Golden State Warriors épp 3-1-re vezet a Cleveland Cavaliers ellen, egyetlen győztes meccsre vannak a zsinórban második bajnoki címüktől, ám jön LeBron James, Kyrie Irving és Kevin Love, hogy alágyújtsanak a Splash brothersnek és elrontsák a mókát. 3-1-es vesztett állásból még egyetlen csapat sem állt fel az NBA nagydöntőben és ki más lenne erre képes, mint a valaha-volt-legjobb vitában rengeteget emlegetett LeBron James. Maximum Michael Jordan jöhet még szóba, csak ő sosem engedte, hogy a nagydöntője hét meccsig fajuljon. Mindenesetre James tündöklése valami oknál fogva elindított az észak-karolinai szivarszerelmesben valamit, ami miatt áldását adta egy olyan dokumentumfilm elkészítésére, ami remekül reprezentálja Jordan nagyságát és személyiségét - de ehhez hozzá kell vennünk a sorozat árnyaltságát és hibáit is.

Rodman, Pippen, MJ, Harper és Kukoc
A Netflix-en látható, ESPN-es, 10 részből álló dokumentumsorozat a Last Dance nevet viseli, miután ezt a nevet adták az akkorra már 5 bajnoki címet hazavivő Chicago Bulls 1997-98-as menetelésének: a csapatot nyílt titokként szét akarták robbantani az év végeztével, hogy az öregedő sztárok küldetésének beteljesítése után megkezdjék a franchise újraépítését. Korábban már elértek egy three-peatet (egymás után háromszor nyerték meg a bajnokság, 1991-92-93), majd Jordan másfél évre visszavonult, hogy azután ott folytassa, ahol abbahagyta és egy újabb three-peattel zárja le a karrierjét (bajnoki címet szerezzen 1996-97-98-ban). A sorozat nem csak egyetlen szezonra korlátozódik, hanem visszautalások, időbeli ugrások révén megismerhetjük Jordan gyerekkorát, első sikereit, újoncszezonját, Nike szerződését, ikonná válását és úgy általában a 98-as bajnoki címhez vezető útját csapat és egyéni szinten egyaránt. Külön figyelmet és epizódot szentelnek Jordan Robinjára, Dr. Watsonjára vagyis Scottie Pippenre, aki játéktudásához mérten meghökkentően alacsony fizetést kapott a liga mércéjével mérve, de hátrányos helyzetű és sok éhes szájat számláló családja révén elfogadta az összességében előnytelen szerződést. Önálló részt kap Dennis Rodman is, akinek rocksztár-lifestyle-ján tudunk szórakozni: vad, elemi ösztönök, több napos felügyelet nélküli eltáv Vegasba, dögös csaj az oldalán Carmen Electra képében, öngyilkos gondolatok és a játék iránti szenvedélye. Ahogy a Féreg fogalmazott a bong feliratú sapkájában: csak kosarazni akartam, partyzni és megbaszni minden csajt. Az edzőlegenda, Phil Jackson is kiemelkedő figyelmet kap, hiszen összehozott a Bullsnak 6 bajnoki címet, illetve az életére visszatekintve ő sem unatkozott fiatalként: már aktív kosarasként NBA bajnok lett, illetve a hippi korszakban belekóstolt az LSD világába. Annak ellenére, hogy néhány résznél már zavaró a sok időbeli ugrálás, szükséges a játékosok és a csapat útjának megismerésében és hogy teljes legyen a hatodik bajnoki címnél érzett katarzis. Az aláfestő zenék zseniális hangulatot teremtenek, a 90-es évek atmoszférája körbelengi a 10 részt, mindegyik szám mesterien van választva az évnek megfelelően - a soundtrack meghallgatható Spotify-on. A Last Dance körüljárja Jordan nagyságát, a hibáit, azt a már-már pszichopatikus versenyszellemét, amivel minden aprónak tűnő dolgot személyes sértésnek vesz és brutálisan megtorol dobott pontok és a pályán mutatott dominancia képében. Ebből a kedvencem az, amikor az 1998-as playoff egyik meccsén egykori csapattársa, B.J. Armstrong, ismerve a Bulls működését képes volt csapatát, a Charlotte Hornets-cet győzelemre vezetni Jordanék ellen, majd a meccsdöntő kosár után kitört belőle egy győzelmi ordítás a Bulls padja felé, ezután a csapattársaival ölelkezve, pacsizva ünnepelt. A következő jelenetben Jordan egy baseball ütőt lóbálva, őrült nyugalomban, szivarral a szájában ecseteli, hogy bár az előző meccsen kikaptak és az ellenfélnek volt töke bepofázni nekik 5-6 pontos vezetésnél, majd meglátjuk, hogy a következő meccs feldobásakor, 0-0-nál is lesz-e kedvük beszólogatni.

Külön tetszett az apjával való kapcsolatának töredékes és szentimentális bemutatása, amivel láthattuk Jordan emberi oldalát is, valamint közelebb kerültünk az első three-peat utáni visszavonulásának megértéséhez: addigra már évek óta fáradhatatlanul dominálta a ligát, így fizikálisan elképesztően el lehetett nyűve, erre pedig még rájött, hogy az édesapját meggyilkolták a kocsija miatt, így mentálisan és érzelmileg is padlóra került. Soha nem látott felvételekben gyönyörködhetünk, a baseballos kiruccanását tüzetesebben megismerhetjük és kiderül, hogy kellő idő ellenében ott is a profiligáig küzdhette volna magát. A Kobe-val való 1998-as All-Star meccse - ahol Jordan még tanácsokkal is ellátja a “kistesóját” - szívbemarkoló, elképesztő nézni a Dream Teammel közös, 1992-es, monte-carlói olimpiai edzőmeccset, ahol a világ legjobb kosárlabdázói véresen komolyan vesznek egy 5v5-ös grundmeccset - és ezek mellett még iszonyat sok, részenként rendre 4-5 olyan sztori jut, ami bárkit levesz a lábáról.

Kobe és Jordan
Ugyanakkor a sorozatnak megvannak a maga korlátai és hibái, amelyek nagyon jól beleillenek a Jordanre jellemző én vagyok a főnök, enyém az utolsó szó attitűdre. Azt már az elejétől érdemes észben tartani, hogy a mű létrejöttében Jordan saját produkciós irodája, a Jump 23 nyakig benne volt, így leginkább az ő elbeszéléséből ismerjük meg a történéseket. A sorozatban Michaelt piedesztálra emelik és úgy mutatják be, hogy igazából egyetlen, nagyon kemény problémája van: a túlzott győzni akarása, aminek mindent hajlandó alárendelni. Emiatt cseszteti a csapattársait, mondván, a legjobbat akarja kihozni belőlük, a Fekete Jézussal (Reggie Miller szavai) csak a legjobb önmagaddal merj játszani vagy húzás haza - esetleg megüt. Tette ezt a magáért kiálló Steve Kerr-el, amely incidenst egyébként elintéztek annyival, hogy Jordan azonnal beismerte, hogy hibázott és villámgyorsan bocsánatot kért tőle, az ütés pedig még inkább összekovácsolta a két játékost. És itt fellelhető egy másik narratívai hiba: Jordan minden egyes ballépését, hibáját kb. azonnal rózsaszín ködbe borítják és tompítják a történetek élét. Mintha az őt körülvevő negatív megítélést próbálnák szisztematikusan és bújtatva leépíteni, pedig korábban azzal a Jordan nyilatkozattal promózták a dokusorozatot, hogy amint megnézik az emberek, szörnyű embernek fogják gondolni. Ilyen volt a Kerr-es eset, de ide sorolnám azt is, amikor a szerencsejátékfüggőségét szimplán állandó győzni akarás köntösbe bújtatva letudták, holott voltak olyan pletykák is miszerint annyira elharapódzott ez a szenvedélye, hogy az első visszavonulása inkább volt az NBA elnök által kiszabott kényszerpihenő - amely teóriát persze szintén megvétózzák a sorozatban. Ide kategorizálnám azt a történetet is, miszerint nem is ő fúrta ki az őt csapatszinten, a Jordan Rule-lal személyesen terrorizáló Detroit Pistons együttes sztárját, Isiah Thomast a ‘92-es Dream Teamből, hisz az olimpiai alakulat egyik tagja sem szerette az agresszivitásukról elhíresült Detroit tagjait. Hasonlóan csorbítják vagy árnyalják a képét más játékosoknak: az 1996-os döntőben a Bulls a Seattle SuperSonics csapatával került szembe, amikor is Gary Payton két meccsen úgy levédekezte Jordant, hogy árnyéka volt önmagának. Amikor Payton erre vonatkozó nyilatkozatát megmutatták Jordannek ő egyszerűen kiröhögte azt, majd néhány szép szó kíséretében vége lett a sztorinak. Itt érdemes megjegyezni, hogy Payton korszakának egyik legjobb játékosa volt, így viszont amolyan nagypofájú (mondjuk tényleg trashtalk király volt), bugris kis hülyegyereknek tűnt, nem pedig egy Év Védője cím birtokosának és számtalan All-Star meccs résztvevőjének. Valószínűleg ez bántja Jordan ex-csapattársát, Horace Grantet is, aki a sorozat megtekintése után kifakadt és azt mondta: ha mondasz róla valamit, megpróbálja lerombolni a karakteredet. Ennek eshetett áldozatául a 2017-ben elhunyt, a sorozat szemszögéből viszont elengedhetetlen ügyvezető igazgató, Jerry Krause, akit már az első részben kikiálltanak főgonosznak és bár többször elmondják, hogy nélküle ez a csapat nem tudott volna 8 év alatt 6 bajnoki címet szerezni, valahogy nem érződik, hogy megkapná a neki járó tiszteletet. Az ő szemszögét korábbi bejátszásokból és interjúkból ismerjük meg.

Jerry Krause
Ez a 10 részes dokumentumfilm baromi szórakoztató, lenyűgöző videókkal és szereplőkkel, a kosárrajongóknak vagy a témával ismerkedőknek, abban érdekelteknek igazi gyöngyszem, bár a magyar felirat sokszor csúnyán mellényúl a kosárzsargonnak. Emocionálisan magával ragad és nem enged: nehéz megállni párás tekintet nélkül, ahogy MJ az édesapja halála utáni első idényében, épp apák napján nyeri meg a bajnokságot, majd az öltöző padlóján a trófeát ölelve keservesen, bömbölve sír. Abban a pillanatban MJ csak egy kissrác, akinek mindennél jobban fáj apja hiánya és nem a világ legjobb NBA játékosa vadállatias versenyszellemmel. A sorozatban feltűnik a játékosok mellett Leonardo DiCaprio, Justin Timberlake, de még Barack Obama is, a produkció színvonala, a befektetett energia és a rengeteg apró részlet, külön történet olyan átfogó képet ad Jordan nagyságáról, amit korábban nem láthattunk. Ugyanakkor épp az történik a sorozaton kívül is, mint benne: Jordané az utolsó szó, ő a főnök, övé az utolsó dobás. Így lehet, hogy az utolsó tánc a szentimentalitásával és szemet gyönyörködtető előadásával könnyedén elfelejtetheti velünk, hogy Jordan az, aki elvezet minket a saját tiszteletére rendezett bálba.

Hozzászólások

Érdekes lehet