Forever alone: Hogyan voltam egy pillanatig teljesen biztos abban ,hogy egyedül halok meg és felzabálnak a macskáim

Forrás:

A gimiből való lógást leszámítva szerintem senki sem örül, ha orvoshoz kell mennie. Amint beteszem a lábam egy kórházba, vagy bármilyen hasonló szagú egészségügyi intézménybe, előbb kísérgetnek engem a nővérkék, mint a hálóingben slattyogó törött lábút, akihez látogatóba mentem és eposzi jelzőm menten az uramistendesápadtüljöncsakle Karolina lesz.

Nem szerettem meg jobban a doktorosdit azután sem, hogy nagyon soknál meg kellett fordulnom. És van egy gyanúm, hogy ehhez a következőhöz hasonló élmények is közrejátszottak: Körülöttem csak terhes nők ültek a váróban, és az egyik megkérdezte, én hanyadik hónapban vagyok, amire nem tudtam jobbat mondani, mint, hogy nem vagyok terhes, csak kövér. Aztán az a diagnózis, hogy nincs nekem semmi bajom, csak öregszem, el kéne fogadni, hogy változik a testem. Még mindig csak 26 vagyok, és ennek már 3 éve… Volt, aki szerint ha én azt mondom, tartom az előírt diétát, az igazából azt jelenti, hogy nem figyelek oda az étrendemre, és a panaszaim (hogy hirtelen rengeteget híztam) oka, hogy néha becsúszik egy kis csokika. Ez a válasz 34 000 forintba került és pont 19 és fél percet töltöttem bent. Volt, aki szerint nem is vagyok kövér – így ránézésre – és mivel nem veszélyezteti a szívemet a túlsúly nincs is semmi bajom. Volt, aki megkérdezte, hogy járok-e pszichológushoz – sose szégyelltem, hogy igen – mert nem lehet, hogy az a helyzet, csak beképzelem az egészet?

Jobb később mint soha, de nem sokkal

Majd miután végre valaki rájött, hogy mi van velem, elmentem egy edokrinológushoz, mert innentől ez az ő szakterülete. Javult is a dolog, éppen kontrollra mentem vissza, mikor az alacsony glikémiás indexű ételek fontossága után minden felvezetés nélkül közölte: „Hát, én nem fogok magának hazudni, ezek alapján valószínű meddő marad”. Zavaromban egy köszönömöt sikerült összesen kinyögnöm és elindultam haza.

A következő három napban tehetetlenebbnek éreztem magamat mint a matek érettségin, el se mertem mondani senkinek. Egyfolytában forgatókönyveket gyártottam arra, hogyan tudok majd én ezután randizni. Ugyanis: Találkozom egy csávóval és nem mondom el neki. Ez logikusan hangzik, hiszen lehet, hogy kukis házitörpék vannak a teraszán, vagy buta és akkor nyilván nem lehet köztünk semmi se. Na de, ha szép a kézfeje, megüti az alacsony humorküszöbömet, nem zavarja, hogy állandóan pofázom és még egy csomó minden, akkor akarom még látni a jövőben is, és előbb-utóbb el kell neki mondanom. Jó, de mikor?

Ha majd eléggé komoly lesz a dolog és esetleg már szóba jönne a családalapítás? Addig meg véletlenül mindig elfelejtettem említeni, ő meg sose kérdezte, ugye. Hogy reagálna erre bárki is, ha egyáltalán azon túllép, hogy éveken át hazudtam neki. Vagy azt hazudom – mert ezek után az én lelkiismeretemnek már mindegy – hogy nemrég derült ki. Sőt, rafkósan úgy szervezem, hogy orvos mondja ki, én is ledöbbenek és együtt sírunk. Úgyis kiderülne egyszer, Murphy, az meg kinyírja a kapcsolatot. Ha nem is lépne le azonnal, akkor őrült féltékeny lenne, semmit nem hinne el nekem, állandóan ellenőrizgetne, kutakodna, kémkedne, számonkérne, mert nem lehet egy ilyen emberben bízni, mint én. Ezt nem szeretném. Nem is menne, ennél lelkiismeretesebb vagyok, arról nem is beszélve, ha szeretsz valakit, akkor mindent meg akarsz vele osztani, a rossz dolgokba is beavatod – ami ha belegondolok tök önző dolog – de jól esik, hogy ő, az erősokosférfi vigyáz rám, segít, szeret.

Szóval akkor el kéne mondanom előbb. Esetleg valahogy erre terelni a szót az első randin, csak, hogy nyílt lapokkal játsszak. Akár már a Tinder bemutatkozó szövegembe is beleírhatnám, hogy kész főnyeremény vagyok, mert nem baj ha kiszakad a gumi, úgyse lehet gyerekem. Jó, ez nyilván nonszensz. Akkor elmondom viszonylag az elején a kapcsolatnak, amikor már azért bírjuk egymást eléggé, de még azt lehet mondani, hogy kényes téma, ezért csak most.

És itt jön a legfájóbb rész, mit reagálhat erre:

A, Ez a csaj para, simán lehet, hogy csak azért mondja, hogy felcsináltassa magát, aztán lelép, mert csak ingyen sperma kellett, vagy rosszabb, küldhetem a gyerektartást.

B, Bocs, ez nekem így nem működik, szeretnék majd családot, saját gyereket, jobb azelőtt befejezni, hogy beléd szeretek, mert így kevésbé sérülök.

Akkor mondjam el azután, amikor már eléggé belém szeretett ahhoz, hogy rossz legyen neki nélkülem? De honnan tudom az mikor van? Meg ez már megint taktikázás, nem őszinte, és lehet, hogy mire megbizonyosodom megint sok idő telik el és életbe lép a nem elmondós befejezés.

C, Oké, most úgyse aktuális, majd meglátjuk, hogy alakul.

Szóval nem akar tőlem semmi komolyat, nem lát többet belém, mint bármelyik exébe, nem én vagyok neki az igazi. Akkor meg mit keresek vele, szeretni is maximalistán kell! Jól csinálni vagy sehogy, mindent vagy semmit, akkor katartikus, akkor van tétje.

D, Törődik velem, megsajnál. Nem beszélünk róla többet. Aztán vagy szakítunk vagy eljön az a pont, hogy dönt: gyerek nélkül is teljes életet tud velem élni.

E, Biztos van valami megoldás, nem lesz gond hidd el – és már guglizza is a megtermékenyítési technikákat a telefonján. – Szeretlek.

Ketten a világ ellen!

Tegyük fel nem gondolja meg magát, kitart mellettem és később is kifog, úgyhogy már csak én ronthatom el. Szimplán belehülyülök. Kakukkol a biológiai órám, és egyre jobban ráfeszülök a gyerektémára. Boldogtalan és depressziós leszek, utálom magamat, hibáztatom magamat és mindenre ezt hoznám fel indoknak, akárhányszor elfelejti a szülinapomat, vagy ledobja a gatyáját a földre. Persze, mert én nem tudok neked gyereket szülni! Az a nő tegnap, a kasszában, tudom, hogy az eseted, rá is mosolyogtál, gondolom azt hitted nem veszem észre. Hát láttam, jobb ha tudod, na ő, na ő majd szül neked gyereket! És elüldözöm.

Mert kudarcot vallottam nőnek lenni.

Ez járt csak a fejemben. Arra jutottam, hogy nem is kéne randiznom többet, egyik opció se tetszik. Pedig én aztán annyira nem foglalkoztam ezzel korábban, épp elég, hogy sikeres legyek, amit 27 éves koromra tűztem ki, mert az egyik magyar női magazin legfiatalabb főszerkesztője 27 volt, mikor kinevezték. Ezt egyszer olvastam, akkor tök reálisnak tűnt, most hogy már csak egy évem maradt…és persze, akarok majd egyszer családot, benne van a tíz éves tervben is valahol ceruzával, de nincs még itt az ideje. Még nem tudok gyűrődés nélkül bevetni egy ágyat, vagy szépen felvágni egy almát, ezek olyan anya skillek.

Aztán pont jött az éves nőgyógyászati vizsgálat, és elmeséltem, hogy csókolom meddő lettem, a doki meg őszintén kiakadt, hogy ki volt az a fekete lelkű, aki ilyet mond a 21. században? Megígérte, ha eljön az ideje csinálunk babát (nem úgy).

Legyen így! Ez reményt adott, motivációt és kitartást; meg kell gyógyulni! Garancia nincs, vadiúj technikák, kudarcok, szar anyák, igazságtalanság és szuper nők gyerek nélkül viszont vannak. De legyen így!

Addig, meg randizhatok nyugodtan, mert csak átküldöm ezt a cikket és máris nem kell mondanom semmit sem.