Hiphop
Ha a drogok beszélni tudnának, Lucki hangján szólalnának meg
Lucki története.
Ha a drogok beszélni tudnának, a 21 éves Lucki hangján szólalnának meg. Talán erre nincs is szükség, hisz a rapper beszél helyettük, velük és róluk is. Mormol, dúdol, néha a ritmust is semmibe véve szimplán sztorizgat az olykor melodikus, olykor csak szétesően hánykolódó, lassan hullámzó alapokra. Művészete nem csupán a szerekkel való sablonos hivalkodásról szól, sokkal inkább az azok által nyújtott ellazító, repkedős, olykor pedig igen kellemetlen és küzdelmes élmények kidumálásáról, és a mentális problémákkal vívott harc olcsó, ugyanakkor közismeretn veszélyes megkönnyítéséről.
De ki az isten ez a srác, és miért szeretik ennyien? Ahogy Juice WRLD, úgy Lucki is Chicagóban született, általánosban már Lil Wayne-t függte, aztán Chief Keef is a favoritja lett. 16 évesen kicsapták a suliból, ettől kezdve pedig maximális erőbedobással tudott a zenélésre fókuszálni. A cél természetesen a hőn áhított rapsztárlét, meg fényes karrier volt, ami bejött ugyan, csakhogy számos fordulatot vett az évek során. A rapper neve, orgánuma és felfogása is megváltozott: 2013-ban, 17 évesen, még Lucki Eck$-ként debütált Alternative Trap című projektjével, majd ezidőben ráugrott King Krule Neptune Eastate-jére, kollaborált FKA Twigs-szel, Chance The Rapperrel és Danny Brownnal is. Már ilyenkor mindenki nagy jövőt jósolt neki (nem véletlenül), az ígéretes projektek pedig csak érkeztek egymás után. A pozitív visszajelzések ellenére viszont a sokak által előrevetített és várt nagy befutás mégsem következett be. [vembed youtube=”foEdP58pd6E” ][vembed youtube=”eTSOLMEEqek” ] Lucki megmaradt az amerikai trap szcéna emblematikus földalatti ikonjaként, és ez talán jól is van így. Az előadó, aki korábban fel akart hagyni a zenéléssel, mára már jól érzi magát a bőrében és igyekszik erényt kovácsolni közegében betöltött szerepéből. Lucki hangzását tekintve ízig-vérig mumble rapper, ennek ellenére mégsem az általános értelemben vett, a tartalmat teljes mértékben elhanyagoló, pusztán a megkapó vibe-ra játszó motyogó-emszík táborát erősíti, mélységeit tekintve legalábbis biztosan nem.
Maga mögött tudva a tinédzserkort, és nyolc kiadványt, (idén egy EP-vel jelentkezett eddig) zenéje érettebb és kiforrottabb lett, ugyanakkor jóval puritánabb is. Saját bevallása szerint mindig is a történetmesélés volt az erőssége, és hát, pont ezt teszi most is: mesél, mesél és mesél. Míg régen főleg a kísérletezésre fektette a hangsúlyt, mára csak a sok szétszabdalt, szorongó minta, a számtalan csattogó hi-hat és a befordult, rekedtes, elhaló hangon történő előadás maradt. Sztorizgatás, életkép-pacsmagolás, naplóbejegyzésszerű anekdotázás nekünk, magának, mindenkinek.
“Az emberek nem mindig népszerűsítik a drogokat, csak kifejezik magukat a zenén keresztül: a mindennapjaikról és a mindennapi tevékenységeikről beszélnek. És vannak emberek, akik minden nap drogoznak. Ez soha sem fog változni, hiszen mindig is így volt, csak a közösségi média miatt most sokkal többet látjuk.” – cáfolja az őt érő vádakat a műfajon belüli igen vitatott kábszer-eszményítés kapcsán a Pigeons & Planes-nek adott részletes, máciusi mélyinterjújában. Számára ez nem a magamutogatásról szól, csupán egy állandóvá vált, igen pusztító szokás megénekléséről. Egy tengődő állapot művészetté formálásáról.
Lucki személyes töltetű, lecsupaszított dalfoszlányaival egyszerre engedi közel, és tartja távol magától a hallgatót. Ő csak lebeg, tolmácsolja nekünk a flesseit, és megosztja az éppen aktuális szenvedéseit. Ott vagyunk vele, amikor belülről zabálja fel a depresszió, amikor hasfájás gyötri a leantől, amikor éppen durván beparázik az mdma-tól, és akkor is, amikor úgy dönt, hogy alvás előtt betolja ő a xanaxokat, amiket este nem tudott eladni a sarkon.
