Kövess minket

Hiphop

Kid Cudi 10 év után ismét Holdra szállt, viszont néhány izgalmas megállót leszámítva unalmas az utazás

Bár a grand finale elmaradt, Mr. Solo Dolo beteljesítette a küldetését!

Megosztva

Forrás:

Október végén Kid Cudi kidobott egy teaser videót a Man on the Moon: The Chosen One című, a trilógia zárónak aposztrofált lemezéhez, amivel nem várt kellemes félelmet váltott ki belőlem: vajon sikerül-e a hőn szeretett elődök után egy méltó befejezést rittyentenie a rapper-énekesnek, aki mindenki fájdalmát egy hümmögésbe bele tudja sűríteni? Az album meghallgatása előtti gyanúm beigazolódott és bár az utolsó lemez nem ér fel az első kettő nagyságához, de nem is bukik el beteljesíteni a három részes holdutazást.

Cudi a Man on the Moon első és második epizódjában a fülünk hallatára vallotta be a vergődéseit addikcióval és mentális betegségével – ajtót nyitott az elméjébe és mindent kitárt. Egy maszkulin és érzelmet elnyomó (ahogy Tony Soprano mondja, Strong, silent type), hidegvérű férfi mintájára épülő hip-hop közegbe bátor ilyen oldalról megmutatni magad. Scott Mescudi-nak mégis sikerült egy olyan rockstar-rapper-énekes hibrid néphőssé válnia, akiért kokain és alkohol elleni küzdelmében több millió ember szorít. Ezt az antihőst pedig épp a számait körüllengő, az előadó és hallgatója közti kölcsönös szimpátia és megértés formálta a zene egyik kultikus karakterévé. Mr. Solo Dolo 10 év után visszatért, hogy a rakétákat begyujtva visszatérjen a Holdra, ahol az egész kezdődött.

Ha túléltük a Beautiful Trip nosztalgikus szólama okozta libabőrös PDST-t, akkor bele is vághatunk az űrutazásba – bár ennél a hajónál várni kell a kilövésre. A 4 felvonásra osztott lemez első szÍnjátéka a Return 2 Madness nevet viseli, viszont meglehetősen laposan indul a trip, hiszen a Tequila Shots egy szürke trap számnak tűnik és ezt a vonalat hozza az Another Day is. A piák és nők áztatta éjszakák leirata már ismert lehet a korábbi projektekről, de erőtlenül és lendület nélkül történik mindez, így egy picit beparáztam, hogy öreg Cudi, talán vén Cudi. Szerencsére tévedtem! Bármennyire is átüt a She Knows This-en Travis Scott hangzása, az első eleven és élettel teli színfoltot hozza a lemezre – Cudderisback! Monumentális, stadionszerű érzést ad, emellé játékosság vegyül. A Dive-on visszavesz a rapből, a lemezen először jobban kiengedi a hangját és a szám közepi vibecheck újabb emlékezetes pont.

[vembed youtube=”tP2S80uZERg” ]A színdarab következő része a leggyengébb: e négy szám ízetlen, nem izgalmas, a refrének felejthetőek vagy épp idegesítőek. Az irritáló és unalmas refrénű Damaged-del és az egyhangú, futott-még Heavon on Earth-szel nem tudok mit kezdeni, kvázi töltelékszámok, A Show Out drill alapjára hitelt adó Pop Smoke egy tört refrénig van jelen, míg Skepta hoz egy jóindulattal is aranyosnak nevezhető Kevin Hart hasonlatot, de most inkább fűszerként funkcionál a brit akcentusával, mintsem kiemelkedő közreműködőként. Az egyetlen fénypont a The Rager, The Menace nevet viselő részben a Mr. Solo Dolo, Pt. III: számot ad magával, az életmódjával, az Ördöggel és Istennel, egy sokatmondó számban, amely remek átvezetés az album második, jobban sikerült felére.

[vembed youtube=”8kUNIXRY9io” ]A harmadik etapon, a Heart of Rose Gold-on kap helyet a lemez legérdekesebb száma, az Elsie’s Baby Boy (flashback). A The Animals klasszikusát, a House of the Rising Sun-t feldolgozó track megfelelően egyedi ahhoz, hogy valaki vagy szeresse vagy utálja. Én az előbbi tábort erősítem, mert a korábbi limonádé, nagyon hasonló trackek után jól esik egy kis felüdülés, ráadásul mixtape-Cudi köntösben. A Void magasztos, ünnepies, pozitív kilengése magával vonzza az embert és felkészít az életigenlős zárórészre – ezt a Lovin’ Me indítja meg Phoebe Bridgers-szel harmóniában.

[vembed youtube=”GKDY5YMpyUc” ]Miután az előző felvonásban a healing process lezárult, a befejező epizódban (Powers) Cudi naposabb oldalát kapjuk, hogy mosollyal tudjuk visszapörgetni a lemezt az elejére. A The Pale Moonlight-on egyből belénkvág a korábbi producer-, zenésztárs, Ratatat alapja, hogy visszahozzák a veszettnek hitt mojo-t és ismét egy 10 évvel korábbi holdraszálláson érezhessük magunkat. A Rockstar Knights egy rádióbarát gyöngyszem, amelyen a dallamos refrén Post Malone-ért kiállt, ellenben Trippie Redd végzi el a munkát, cserébe egy hangulatos, élvezetes és tökös számmal gazdagodik az album – ráfér a közönségbarát gesztus. Az egyik kedvencemre, a 4 Da Kidz-re egyedül a refrén gyengeségét tudom ráhúzni negatívumként, viszont ez a leginkább Man on the Moon-os track az albumon: megértéséről, támogatásáról biztosítja az egyedül tengődőket, megnyugvást ad. Az alap melankolikus vidámsága, a tálalás és lendület visszarepít minket 2009-be, 2010-be. A Lord I Know-val szépen lekeveri az albumot és Vada kislánya elhint egy ponyvás reménysugarat: to be continued.

[vembed youtube=”UaVnDe0O50E” ]Összességében az album sokszor egyhangú, első hallgatásra csak néhány tracknél kaptam fel a fejem, kellett a második nekifutás, hogy igazán elmerüljek. Ilyen az első két Man on the Moon-nál nem volt, de az is igaz, hogy a The Chosen One Cudi elmúlt 10 évének talán legjobb szólóalbuma (az Indicud-dot még csíptem). Korántsem vált ki olyan érzelmeket, mint fénykorában: egyik száma sem dob fel annyira, mint egy Up, Up & Away és egyik száma sem ránt annyira mélyre a sötét, mérgezett és fájdalmas világába, mint a Man on the Moon (The Anthem) vagy a The Prayer. A senkiföldjén mozog, néha egy-egy látványossággal. A refrénekben rengeteget romlott, nem tudok egyet sem igazán kiemelni, ami napokig, de legalább órákig a fülembe mászott volna. Emellett – Urambocsá – az egykori léleksimogató hümmögése, mostanra túltolt és zavaró lett, mintha szándékosan alájátszana az ebből született meme-eknek. Ezzel szemben a felvonások mondanivalóban és produceri munkában egészen egy hullámhosszon vannak, hallani a külön taglalás mibenlétét. Lerí, hogy akkor van elemében, amikor azonosulni szeretne az átlagemberrel, az ő gondjaira és megoldásaira koncentrál, ezzel egy keserédes, de tőle jól megszokott atmoszférát teremt. Ez inkább a lemez második felére igaz, ott tündököl leginkább. Aki a régi srácot keresi a Holdon – ahogy akaratom ellenére én is – , az csak elvétve fogja megtalálni, de akkor a szerethetősége magával ragadó.

Kattints a kommentekért

Írd le a véleményed

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük