Kritika Csernus Ime A nő – csajsziknak című könyvéről

Forrás: Jaffa Kiadó

A cím azonban ne tévesszen meg senkit, ez a könyv nem csak csajsziknak, avagy a “felnőtt nőség” küszöbén álló tinilányoknak szól. Legalább annyira a pasiknak és a szülőknek is. A barátom előbb olvasta el a könyvet, mint én, aztán beszélgettük róla, alaposan átrágtuk, miről mit gondolunk, szóban már megfogalmaztuk a kritikánkat. Csernus is azt írja, hogy nem kell mindent bekajálni, amit ő mond, egy ilyen könyv csupán lehetőséget ad a gondolkodásra, akkor jó, ha önismeretre késztet, párbeszédet képes elindítani, felnyitja a szemet. Aztán a te döntésed, hogy mit kezdesz vele.

Ehhez képest elég elég erős állításokkal bombázza benne az olvasót. Nem mondom, hogy könnyű olvasmány volt, és nem csak a hamisítatlan Csernus-stílus miatt. Nehéz elviselni, ha több mint kétszáz oldalon keresztül szembesítenek a hibáiddal és a szüleid hibáival – egy ponton le is tettem a könyvet és jópár napig nem olvastam tovább, hogy lerendezzem magamban a felvetett kérdéseket. Mindegy, hogy milyen korosztály vagy, valamit biztos, hogy megérint benned, mert az egész könyv tulajdonképpen egy dologról szól: a felnövésről. Tiniként lehet, hogy még nem látod át, az a szó, hogy felnőtt, milyen sokrétű jelentéssel bír, szülőként pedig már nem gondolkozol ezen, hiszen csak felnőtt vagy nem? Fiatal huszonévesként viszont engem betalált a téma, mert még ha el is kezdesz dolgozni, elköltöztél otthonról és minden téren önálló vagy, egy dolog akkor is hátra van: hogy tanuljunk a saját és a szüleink hibáiból és továbblépjünk.

A könyvben nagyon fontos és szakmailag abszolút korrekt meglátásokat tesz a szerző, ám mint minden Csernus-könyvnél, itt is felmerül a kérdés, hogy kell-e a káromkodás és a durva stílus ahhoz, hogy megértsük a mondandóját. Irodalmilag mindenképp furcsán hat a komoly fejtegetések keverése a vulgaritással, ám itt nem csupán öncélú “vagánykodásról” van szó. Az író szerint a szóhasználata azt a célt szolgálja, hogy kristálytisztán és minél egyértelműbben elénk tárja a lényeget. Másrészt a lenézést és sértegetést valójában eszközként használja arra, hogy felpiszkálja az olvasó önérzetét: ki ez a Csernus, hogy “puhapöcsnek” nevez engem? De ha végiggondoljuk, mennyire érdemeljük meg a tiszteletet, és eljutunk addig, hogy hát igen, van, amiben még fejlődhetnénk, ezáltal elindulhat a változás. Akinek meg ugye nem inge, arról úgyis lepereg a sértés. Ez a konfrontatív módszer élő terápiában nagyon jól tud működni, mert ott a terapeuta valóban fel tudja mérni a kliens reakcióiból, hogy meddig mehet el, és közben végig jelen van, mint megtartó erő. Ám egy írásnál nem lehet felmérni, ki lesz az olvasó, nem lehet azonnal reagálni, így pont ez a “kristálytiszta, egyértelmű” stílus lehet kockázatos, mert egészen az utolsó pár fejezetig csak a problémák feltárásáról van szó, a megoldásról alig – mit kezdünk addig a felnyitott sebekkel?

Épp ezért fontos végigolvasni a könyvet, hogy a felvetett problémák ne maradjanak bennünk lezáratlanul. Az se baj, ha megállunk közben, Csernus is azt írta egy korábbi könyvében, hogy az ilyen olvasmányokat nem feltétlenül kell egyben befogadni, ha egy kérdés mélyebben elgondolkoztat, jó, ha hagysz magadnak időd arra, hogy jobban megrágd a dolgot. Ám ahogy egy terápiás folyamatot, úgy egy ilyen könyvet sem lehet lezáratlanul hagyni – amit a szerző szerencsére nem is tesz. Az igazi plusz azonban abból jön, ha Te magad is elgondolkodsz rajta, és a megoldást legfeljebb csak megerősítésként használod.

Egy másik sarkalatos kérdés, hogy mennyire hiteles a szerző, aki saját magát modell-szerepbe helyezi a könyvben. Ha az érvelésének középponti eleme, hogy ő maga mennyire felnőttként éli az életét, nem mindegy, hogy kamaszként elhisszük-e neki. Ezt pedig nehéz megítélni abból az egy-két személyes példából, amit említ a könyvben. Az mindenesetre a szememben növeli a hitelességét, hogy – a saját szavaival élve – ő maga is megfizette a tanulópénzt és átélte azokat a problémákat, amikről beszél.

Aki olvasta már a korábbi műveit, annak mondjuk sok újat nem mond, inkább összefoglalja az eddigieket, ezúttal a nővé válás, felnövés témájára felfűzve a gondolatait. Sok benne az önismétlés, arra viszont nagyon jó, hogy segít rendszerezni az ezzel kapcsolatos kérdéseinket, mert sok mindenről szó esik benne, amit fontos magunkban letisztáznunk, mielőtt belépnénk a felnőttség kapuján. Az egyik ilyen természetesen a szüleinkhez fűződő viszony. Milyen mintákat kaptunk otthon és ez hogyan van hatással az életükre? Milyen nő- és férfikép él bennünk a szüleinkről, a párkapcsolatokról? Mit jelent számunkra nőnek vagy férfinak lenni? Hogyan kezeljük a konfliktusainkat, mennyire éljük meg és mondjuk ki az érzéseinket? Milyenek a kapcsolataink, mennyire vagyunk őszinték másokkal és magunkkal? Mennyire vállalunk felelősséget a saját életünkért és boldogságunkért? És – itt jön a be az új generáció problémája – mennyire boldog valójában a csodás élményeket felvonultató Facebook-oldal mögötti ember?

Úgyhogy megveheted ezt a könyvet a lányodnak karácsonyra, de előtte nem árt, ha te is beleolvasol – könnyű olvasmányra viszont ne számíts, mert felnőni sem könnyű munka. Nem feltétlenül fogod magad jobban érezni tőle, de ha eljutsz a végéig, szerencsére a kép árnyaltabbá válik, és nemcsak a hibáidat, hanem a megoldás képességét is megláthatod magadban.