Langyos símaszkos mészárlás a Kilimandzsáró előtt

Már a tavalyi évben is erős, a hiphop közegből jövő, nagy és fontos előadókkal rakta tele a lineupját a Zamáriban megrendezésre kerülő Balaton Sound, de idén még inkább rákapcsoltak, és valódi A kategóriás húzónevekkel csábították el a trapre és rapre fogékony hallgatók ezreit az amúgy elektronikus műfajokra szakosodott fesztiválra, ahol Orbán-propagandával szerencsére nem, fancy VIP spotokkal viszont már minden sarkon találkozhatunk.

2018-ban egy este alatt megnézhettük Big Seant, Night Lovellt és a rebellis, feminista New York-i raphercegnőt, Princess Nokiát, de volt még Ty Dolla Sign, Rich Brian, Giggs és ami a legfontosabb, Big Shaq is, aki élőben bizonyította, hogy ő valóban egy két lábon járó mém.

2019-re elhozták a Balaton partjára a mára már gigantikusnak számító Future-t, akinek így ez volt az első magyarországi koncertje, miután az eredeti felállás ellenére Nicki Minaj nem vele, hanem Juice WRLD-del jött a Papp László Sportarénába. Aztán pénteken, vagyis ma lép színpadra majd Denzel Curry, akinek az általa sötétnek és világosnak jellemzett részekre bontható TA13OO című lemezét a zenei sajtóorgánumok rendre az év végi összesítő toplisták élmezőnyébe sorolták és aki a tradicionálisabb hiphopot kedvelő és inkább a trap felé mozduló hallgatók közös favoritja lett a sokrétű témákat sokféleképpen feldolgozó stílusa és hangzása miatt. Nem mellesleg az mc május 31-én jelentette meg új lemezét, a Zuu-t, így aktualitása szinte megkérdőjelezhetetlen.

De mindezen kívül lesz még Desiigner és MadeinTYO, két artist, akiket azért említek együtt, mert valószínűleg elég langyos és az életművük alapján igencsak butuska megmozdulásokat várhatunk tőlük. Ne legyen így, de az biztos, hogy a vélemények alapján egy Desiigner koncert nem éppen a legjobb választás. Saweetie ismeretlen okokból off, viszont Angliából elnéz Yxng Bane és a jazzesebb, funkosabb hiphop felé húzó, comptoni Buddy is, a nyitónapon pedig Ski Mask The Slump God és Killy mutatta meg mit tud – a következőkben kiderül, mit nyújtott kettejük Dreher Arénás szettje.

A floridai Ski Mask The Slump God fél 8-ra volt kiírva a hivatalos Dreher szponzoráció után Jägerről Dreherre átnevezett Arénába, ahová hamar gyűlni is kezdett a fonatos fuckboiokból és a külföldi traprajongókból álló tömeg. Kis késéssel, a hivatalos kezdést megelőző két percben értem a helyszínre, ahol nem sokkal ezután máris kőkemény metál dübörgött – aki kívülállóként érkezett, simán azt hihette, hogy a sátoron belül épp egy hardcore buli indul, és hát, ez az állításom nem is áll annyira távol a valóságtól.

19:30 után a mélyről feltörő hörgések, a dinamikus gitárok és a kemény dobok zúgása mellett meghallhattuk Ski kiáltásait is: a rapper hergelte picit a népet, majd előlépett, szívott pár utolsó slukkot a cigijéből, azt elpöckölve pedig bele is kezdett a performanszába. A kivetítőn gyertyák lángoltak, a mindig duragot viselő rapper pedig most is duragban, – stílszerűen kifejezve a metálimádatát – egy Slipknot pólóban, Palm Angels melegítőszettben, Versace edzőcipőben, trucker sapkában és már-már idős nénikhez passzoló gyöngysorral a nyakában ugrott a stage-re. Ennél egy picit furcsább és megkérdőjelezhetőbb az a kezükben telefonnal videózgató, átlátszó ruhákban bénán denszelgetni és twerkelni próbáló lányok látványa volt. Két opció lehetséges: Skinek vagy van egy csapat háttértáncosként és hype-emberként funkciónáló grupija, vagy a szett előtt gyorsan összeszedtek pár lányt Zamárdiban, és magukkal invitálták őket a pódiumra, hogy királyabb legyen a látvány. Mi az utóbbira tippelnénk, de lényeg a lényeg, a húzás inkább rontott, mintsem segített az egészen.

Ettől függetlenül mondjuk a szemek úgyis Stokeley-re (Stokeley, a rapper születési neve, beceneve, egyben a debütalbumának a címe – a szerk.) szegeződtek, nem is hiába, hiszen az ember maga alapból egy nagybetűs karakter, aki szimplán azzal el tud vinni egy show-t, hogy attrakciózik. Mivel itt a kordonok mögött tomboló hallgatóság és a magasan álló előadó közt túl nagy a távolság, a fanok közé szaltózást és a crowd surfinget, mint hangulatkeltő bravúrt kizárhattuk. A meglepően fiatal (igen, tényleg csak 23 éves), LA LA-val bekezdő Ski egyébként pontosan olyan bulikat csinál, mint a hozzá hasonló, vagy vele nagyjából egy körből jövő előadók szerves része (lásd például: Night Lovell tavaly, Killy lejjebb). Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy hiába meggyőző a figurája és hiába szabadít fel óriási energiákat mind saját magából, mind a szépen ugráló tömegből, emlékezetes koncertet nem feltétlen várhatunk el tőle.

A közönséggel való interakció közel sem volt az igazi, a bensőségesebbnek nevezhető momentumok egyértelműen akkor következtek, amikor először megszólalt a Look At Me. Mondanom sem kell, hogy Ski Mask és a 2018 júniusában lelőtt XXXTentacion olyan közel álltak egymáshoz, mint a testvérek (azért akadtak szürreális hullámvölgyek is, mint tudjuk), így utóbbi tragikus és váratlan halála kétség kívül hatalmas törés volt a hazánkban szintén első alkalommal fellépő rapper életében. Feltételezzük, hogy az X-ről való megemlékezés a szomorú események után a Slump God koncertek állandó elemévé, mi több, sajátos kis rituélájává vált, és ami azt illeti, a húzás amellett, hogy kedves és autentikus adózás volt az egykori barát emlékének, még remek hangulatkeltő eszközként is funkcionált.

A Foot Fungus-szel, Catch Me Outside-dal és a BabyWipe-pal is nagy sikert arató és az elszállós So High-t is megcsillantó, a Faucet Failure-nél a dalhoz kapcsolódó challenge táncát lejtő Ski több alkalommal utasította a tömeget, hogy X jelet formázva emeljék magasba a kezüket, és pontosan ezt tette az ominózus közös dalok, avagy a koncert legjobb és legenergikusabb 20 percének kezdete előtt is, közvetlen a rajongókat tőle elszaparáló kordonra állva. Ahogy elindították a Look At Me-t, olyan érzésem támadt, hogy egyszerűen nincs olyan 14 és 25 év közötti ember a bolygón, aki ne ismerné, vagy ne hallotta volna legalább párszor a Billboard listás slágert. Mert hiszen tényleg, aki csak élt és lélegzett ott, az teli torokból nyomta a nemtudomagatyámbantartaniafaszomatot, mindez hatványozottan igaz volt a Bart Simpson edites videókra síró, dreadseket lobogtató félmeztelen srácokra, csakhogy érzékeltessem kicsit a közönség összetételét. Ski az elmaradhatatlan SAD!-nél aztán visszament a színpadra, hogy onnan énekelje tovább a haverja sorait, mi pedig megtapasztalhattuk, hogy minden ellenére kétségtelenül tudnak ütni ezek a trackek, épp ahogy a rájuk következő, tökéletesen fejvesztős, headbanges zúzda-élményt nyújtó RIP Roach és Take A Step Back is.

A rapper mögött pörgő vizuálok választása egyébként tökéletes volt, és abszolút harmonizált a darkosabb dalok hangulatával: mialatt Ski egyszer acapellában, egyszer az alapokra simulva hadarta a szövegét, neki háttal Jigsaw para arca vibrált, vörös símaszkok fénylettek és egy sötét óra ketyegett, de egyéb hentelős filmek képsorai is feltűntek – horror tematika kimaxolva.

Ahogy az X-es featek lementek, jött még pár régebbi klasszikus is, innen pedig üresjáratok, viszont kimagasló pillanatok nélkül közeledtünk a szett hirtelen elvágott végéhez. Még nem telt el egy óra, amikor a közönség egyik tagja nem bírt magával, és felmászott a stage-re – ez az incidens vezetett végül a koncert korábbi befejezéséhez. Az egész balhé egyébként egyetlen pillanat alatt zajlott le: mire észlelni tudtuk, hogy a srác feljutott a stage-re, mellette termett Ski három átlagos testalkatú és magasságú srácot kitevő testőre és nagyot lendítve szó szerint kidobta a bulit megzavaró tagot.

Nem sokkal ezután váltottak egy újabb rock számra, Ski pedig szinte magára hagyva a közönséget lesétált. Kis ideig senki sem tudta, hogy mi történik és ez a tétlen tudatlanság a rajongókon is érződött. Én személy szerint azt hittem, hogy valami nagy volumenű finálét kapunk, de amikor a dj is pakolászni kezdett, minden világossá vált. Végső soron Princess Nokia is Blink 182-ra loholt ki, a két búcsú közt a hasonlóságok mellett csak az a különbség, hogy míg utóbbi egyértelmű és felvezetett volt és jó szájízzel történt, előbbi nem is igazán minősült búcsúnak.

A negyed 10-kor kezdő, filippínó és barbadosi felmenőkkel is rendelkező, de kanadai Killy ehhez képest egy sokkal kevésbé mozgalmas, de annál inkább kerek koncertet adott, így szettje talán kevesebb elemzésre is szorul.

A Dior pólós, biciklis szemüveget viselő srácot egy símaszkos dj (kellemes meglepetés Slump God után) vezette fel hangos „Killy-Killy” kántálások társaságában. Nem késett ő sem, én pedig olyan személyként vetettem alá magam az élménynek, aki annak ellenére, hogy az épp a színpadon ugráló arc két korongját is hallotta, csupán három számát tudja megnevezni és abszolút nem érdeklődik az előadó iránt.

Az biztos, hogy ezután sem leszek nagy Killy fan, de az összhatást semmiképp nem nevezhetnénk rossznak. A szintén kanadai Nav társaságában is turnézó Killy néha az említett XO rapper, néha pedig Playboi Carti bébihangján szólalt meg, és amikor csak tehette, “yeah-yeah” és “Open up that fucking moshpit” (mintha csak egy Key! dalt hallanánk lol) kántálásokkal tüzelte a trackjeivel meglepően képben levő, hűségesnek tűnő és a buli végéig vele pattogó hallgatóságát.

Nem mondom, hogy nem voltak unalmas perceim, sőt, néhány átvezetőként beszúrt, egyetlen hangnemben prezentált egykaptafa dal már-már álomba tudott volna ringatni, azért párszor engem is lötyögésre késztetett a Skinél sokkal kevésbé karakteres és kissé semmilyen kiállású torontói fenomén. Jól egybefolyó negyed órák után teljes egyetértésben a “No Sad No Bad vagy Killamonjaro legyen már baszki, vagy meghalok” gondolatot ellövő sráccal én is a két breakout hitre vágytam. A No Sad No Bad be is robbant hamar, és pontosan azt hozta, amit elvárhatunk tőle, kis csoportos mosh piteket kiváltva az emberekből. Tovább telt-múlt az idő, és flesselős semmittevésben lebegve, az unatkozás és a nyugis bólogatás közt ingázva vártam, hogy mit produkál ehhez mérten a fent hivatkozott, Killy ismertségét elhozó hit, amiről tudtam, hogy úgyis zárásként fogják bedobni.

És hát így is lett, a finálé pedig – ha más nem is – emlékezetes másodperceket okozott. Pár külföldi (esetleg belga, talán angol) srác vezénylésével egyre nagyobb köröket nyitottak meg egy hibátlan és kellően átütő érzést adó mosh pithez, ami ahogy a hosszas kitartás után megszólalt „I cannot stand all the drama…” elhangzott, létre is jöhetett végre.

A helyzet kétarcú, hiszen Ski a maga sokszínű, trapes-metálos-rapes-punkos előadásával érdekesebb, a figyelmet tovább fenntartó, mégis hiányérzetet és cserben hagyás érzetét keltő koncertet csinált, Killy viszont egy néhol monotonba átcsapó, mégis összeszedettebb bulit rakott, egy húron pendülve a saját rajongóival.

Jó, jó, jó, de nem túl maradandó – ezt mondanám a Sound nyitónapján lemenő koncertek összegzéseképp. Sok ilyet láttunk már és sok ilyet bírtunk már, de néha egy maximális koncertélményhez kicsivel több kell.