Mikor fog unalmassá válni az a bizonyos Pogány Induló hangzás?

Az elmúlt öt évben kevés előadó vált annyira gyorsan generációs figurává a magyar hiphopban, mint Pogány Induló. Ami 2021 környékén még egy érdekes, underground szegedi srác projektjének tűnt, abból 2022-re gyakorlatilag országos jelenség lett. A „Zártosztály” és a „Gettó Csirke” nem csak azért robbantak nagyot, mert erős számok voltak, hanem mert Pogi nagyon pontosan talált el valamit, amire a hazai rapben nagy éhség volt: képes volt egyszerre kapcsolódni az old school és az új generáció világához. Zenéiben ott volt az OG sample-alapú hangzás, a jazzes lebegés, a Cosa Nostra-filmeket idéző külső visszafogottság mögött megbújó illegalitás és keménykedés.

Ehhez hozzájött az egyik legfontosabb faktor, a hangja. Pogi mély, öblös orgánuma már első hallásra felismerhető volt, ráadásul brutális kontrasztot alkotott a fiatalos, cingár megjelenésével. Ez a kettő együtt adott neki egy olyan aurát, ami miatt könnyű volt rá projektálni a „füstös lépcsőházban gangelő, de közben művészet iránt érzékeny srác” karakterét. Nem egy utcai rappernek tűnt, hanem olyannak, aki tényleg foglalkozik a szövegírással és a saját világának építésével. Egy lakótelep árnyékában füvező srác aki közben rajta van azon, hogy folyamatosan fejlessze magát, ne csak egy street-smart kid legyen a blokkról.

Van viszont egy nagyon könnyen megfogható Pogi hangzás, ami 5 év után talán kezd veszíteni a varázsából. Fontos tisztázni, Pogány sosem volt egysíkú előadó. Ott van például az „Afro Beat” ibizás, hajós bulis hangulata, vagy a „Székelykapu” népzenei meglepetése, amik egyértelműen mutatják, hogy van benne nyitottság a kísérletezésre. A probléma nem az, hogy mindig ugyanazt csinálja. Sokkal inkább az, hogy kialakult egy nagyon konkrét „Pogány Induló-hangzás”, ami egyre gyakrabban kezd önismétlőnek hatni.

Ez a bizonyos hangzás nagyjából úgy írható le, hogy megérkezik a lágy zongora, Pogi leültet minket, hogy most tegyük le az asztalra a cigit, hallgassuk meg, mert fontos dolgokat akar mondani, majd mély hangon elkezdi kiönteni a lelkét. Talán a „Gyönyör” környékén kezdett igazán körvonalazódni, aztán az első nagylemezen már teljesen be is betonozódott. Az album 12 dalából az „Amnézia”, a „Tropicalli” és a „Pogi Trap” gyakorlatilag ugyanarra a formulára épültek, csak más díszletekkel.

A „Vagy Mindent Vagy Semmit” korszakban ez valamennyire háttérbe szorult. A „Mámor” vagy a címadó dal még hordozta ezt a melankolikus vonalat, de közben volt bennük dinamika, váratlanabb megoldások, például a „Mámor” bass boosted részei kifejezetten jól törték meg az érzelmesebb pillanatokat. Az „Egy/Kettő” és „Kettő/Kettő” kislemezeket pedig teljesen felesleges lenne számonkérni emiatt, hiszen azok egy nagyon konkrét életszakasz lenyomatai voltak. Pogi akkoriban egy komoly mélypont után volt, és teljesen természetes, hogy ilyen állapotban introspektív, önboncoló zenék születnek. Sőt, sokan pont ezt várták tőle, hisz így volt egészséges.

A gond inkább az, hogy mostanra ez a hangzás kezd túlságosan kényelmes menedékké válni. A Fiatal Veteránnal közös „Renegát” már kicsit formulaérzetet adott, a nemrég megjelent „Valamit Majd Kitalálok” projekt pedig végképp ráerősített erre az érzésre. A „sess_01” és a címadó dal konkrétan olyan hatást keltenek, mintha egy már bejáratott Pogány-recept alapján készültek volna, lassú zongora, önmarcangoló attitűd, fájdalmas bölcsességek, megtört sztárságérzet. És véletlenül sem arról van szó, hogy, ezek a számok rosszak lennének, gyakorlatilag utcahosszal előzi a szcénát a srác. Csak már túl ismerősek. A „260101” szintén jó példa a bizonyos „hangzásra”, de a jazzes hangulata azért megmenti, az „Így sem könnyebb” totál váratlan beatváltása pedig talán az egyik legjobb példa arra, hogy érdemes néha kizökkenti a saját formuláit. Az a váltás tényleg olyan érzést kelt, mintha direkt azért rakták volna a dalba, hogy a hallgató felkapja a fejét, mikor már azt hiszi, most megint egy „olyan” zene jön a dallistában.

És valószínűleg pont erre lesz egyre nagyobb szüksége a jövőben. Mert öt év Pogány Induló után már nem biztos, hogy elég ugyanazt a melankolikus „anyám bocsáss meg, ha rosszat teszek, tudtátok, hogy a hírnévnek van árnyoldala is gyerekek” narratívát újracsomagolni különböző zongorákra. Generációs tehetség ide vagy oda, egy idő után minden nagy előadónak eljön az a pont, amikor már nem csak jó számokat kell írnia, hanem saját magát is újra kell definiálnia, még akkor is, ha saját utat járt ki magának, még akkor is, ha a hangzása a védjegyévé vált.

És lehet, hogy Pogány Induló elérkezett ehhez a ponthoz.

Írta: Szaghmeiszter Máté