Ne csak érezd, lásd is a kényelmet – A Nike Air Max története

Forrás:

A Nike remekül kezdte a ’80-as éveket: az amerikai sportcipő ipar 50%-a a kezükben volt és nem úgy tűnt, hogy bármikor megállnának. Csakhogy a ’80-as évek közepére a lendületük alábbhagyott, a versenytársak pedig elkezdtek felzárkózni a teljesen újszerű dizájnokkal. Szokatlan, élénk színek, vakmerő minták jellemezték a korszakot. A Nike-nál azonban mintha alkotói válság vette volna kezdetét – Jordan is elpártolt volna tőlük, ha nem mentették volna meg az együttműködést az Air Jordan III-mal. A Cortezek, Tailwindek, Waffle Racerek menők voltak, vitték őket, de azért valami újítással muszáj volt előrukkolni a dinamikusan fejlődő piacon. Az Air technológiát már 1978-ban bevezették az Air Tailwinddel: ekkor a cipő talpába levegőt eresztenek, hogy még puhább érzés legyen járni. Ez mind szép és jó, de akárhányszor elmondhatod a kedves vásárlónak, hogy mennyire király érzés ebben járni, de ha valahogyan nem teszed ezt a fajta előnyt láthatóvá, akkor nehéz marketingelni. Itt jött a képbe Tinker Hatfield.

Forrás:

Hatfield 1981-ig építész volt és egészen 1985-ig meg sem fordult a fejében, hogy cipőkkel foglalkozzon. Ekkora viszont már annyit kérlelték, hogy nem tudott nemet mondani. Egészen újszerű csukákat kezdett el alkotni, amit először annyira megutáltak páran, hogy nekiláttak kiekézni a pozíciójából, ki akartak rúgatni. Ő azonban nem adta fel és ezért a Nike nem lehet elég hálás neki. Hatfield épp Párizsban krúzolgatott, amikor meglátta a Centre Georges Pompidou épületét, ami különleges hatást gyakorolt rá. Teljesen átszellemült és már meg is látta maga előtt az Air Max 1-et. A szóban forgó épület egyedisége abban rejlik, hogy minden funkcionális és strukturális elemét láthatóvá tették a tervezők – ha bárki Párizsban járna, ne hagyja ki! Ez ihlette meg Hatfieldet, hogy ő is észrevehetővé tegye a légpárnákat a készülő lábbelin. „Úgy gondoltam, hogy jó volna kiszélesíteni a párnákat a talpban, de azért úgy, hogy stabilak legyenek, majd szedjük le a talp oldaláról az anyagot, hogy láthatóvá váljanak.” A dolog pikantériájához hozzátartozik, hogy a Nike épp azt akarta, hogy a párnácskák kisebbek legyenek, ha meg még láthatóvá is válik, ki tudja, talán simán átszakadnak és landolhatnak néhány viselés után a kukában. Hatfield viszont élni akart az Air Maxben lévő „max” szócskával és ki akarta tolni a limitig a dolgot.

Hatfield elmondta a Netflix Abstract: The Art of Design című dokumentumsorozatában, hogy többen jelezték, túltolta, ám a Nike felső vezetéséből bíztak benne – különösképpen a légpárnás technológiáért felelős fejes, David Forland. Az, hogy mennyire be fog válni, valószínűleg még Hatfield sem tudta. 1987. március 26-án adták ki az első Air Max 1-et, amit egy TV reklámmal is megtámogattak. A cipő az Air Pack egyik része volt, amiben még ott volt az Air Trainer 1, az Air Sock, az Air Revolution és az Air Safari. Komoly kis eresztés volt ez a Nike-től. Forland épp a reptéren volt, amikor a polcokra került az első Air Max, egy telefonfülkéből beszélt a Nike laborosaival. Ekkor egy ember haladt el mellette, Air Max 1-gyel a lábán. Teljesen lefagyott és elképedt, hogy mennyire badass a légpárna, ahogy fel-le jár, na meg a tudat, hogy valaki tényleg megvette őket. Nagy kockázat volt, de minden pénzt megért.

Azóta a Nike kiadta az Air Max 90-et, 180-at, 95-öt, 97-et, Plust, 360-at, 2015-öt. Ezekből meg persze annyi különböző fajtát és colorwayt bocsájtottak útjára, hogy még számon tartani is nehéz lehet. Közben már az adidas is kapcsolt a „boost” technológiával, de Air Maxek még ma is percenként szembejönnek, a népszerűségük töretlen, és ne nagyon várjuk, hogy a közeljövőben alábbhagyna.