Kövess minket

Hiphop

Sikertelen kilövés: Future & Lil Uzi Vert – Pluto x Baby Pluto lemezkritika

Az úti cél a Plútó volt, sajna nem jutottak messze.

Megosztva

A 2017-es és 2018-as év kommersz trapzenei fronton egyértelműen a kollab albumok éve volt. Összeállt egymással egy tucatnyi nagy név Atlantától Los Angelesig és közösen kezdtek mixtape-eket és LP-ket kidobálni, igaz, sokak szerint inkább csak üzleti célokból. Utóbbit nehéz cáfolni, mégis pozitív jelenség, ha két, esetleg három rapper és producer egyesíti erejét és együtt alkot valami maradandót és nagyívűt – azt, hogy mindez igenis megéri a fáradozást, olyan hiphop-berkeken belüli, és azokon már-már túlívelő magnum opuszok igazolják, mint a Madvillainy, a Piñata, a Watch The Throne, vagy a What A Time To Be Alive.
Az már más kérdés, hogy ezek fényében egy-egy ilyen, a 2017 és 2018 közti albummustra során született próbálkozás mennyire tudott működőképes lenni. Sajnos a tendencia azt mutatja, hogy sok társulás épp nem talált célba és nem érte el a kívánt hatást: néhány bivalyerős kivételt (Without Warning, vagy a jelen felsorolásba nehezebben illeszkedő, példaként mégis abszolút helytálló Kids See Ghosts) leszámítva ezen anyagok nem tudtak etalonná válni a szcénán belül, nem mutattak meg többet egyik előadóból sem és képtelenek voltak arra, hogy – az összetartó rajongói magon kívül – széles körben vívják ki a trapfogyasztó közösség elismerését. Sok anyag (DropTopWop, Double or Nothing) teljesen homályba veszett, és nem váltott ki különösebb reakciót, mások pedig hiába generáltak hype-ot, nem úszták meg a negatív vélemények áradatát (Drip Harder). Az utánpótlás ennek ellenére úton: nemrég röppent fel, hogy november 20-án Rich The Kid és NBA YoungBoy is összeborulnak – enyhén szkeptikusan, de állunk elébe. 

[vembed youtube=”k3btOQbhipU” ]

Mindent egybevetve, megannyi lapos kollab lemez végigrágása után olyasfajta érzésünk támadhat, mintha a rapperek sokkal több fantáziát fektetnének saját szólóprojektjeikbe, majd ha egy másikkal közösen készült albumra kerül sor, mindennemű kreativitást és eredetiséget mellőzve összehánynak valamit, ami inkább tűnik egy hanyagul válogatott, lapos throwaway dalokból álló, felejthető playlistnek, mint kész, befejezett és komplex stúdióalbumnak.

Sajnálatos módon így jellemezhető az elmúlt néhány év legtöbb húzása is. Komolyan, emlékszik még valaki a WRLD On Drugsra, vagy a 1017 vs. The Worldre? Netalántán a Super Slimeyra? Esetleg a feljebb említett Dobuble Or Nothingra, melynek még a címére is rá kellett keresnem? Megvan bárkinek is a teljesen friss, ám máris eltűnőben lévő Emergency Tsunami? Vagy a kínkeserves, fájóan irreleváns Huncho Jack Jack Huncho? Naugye. 

Forrás: Hypebeast

 Future és Lil Uzi Vert önhibájából adódóan hasonló sorsra jutott a péntek tizenharmadikán (november 13.), szinte a semmiből kiadott Pluto x Baby Pluto is. Hiába volt meg a mintha, hogy mit és hogyan ne, a rapper páros csak azért is elkövetett egy sor tipikus hibát, megszülve ezzel egy meglepően csalódáskeltő kiadványt, melynek november 17-én hogy, hogy nem megérkezett a deluxe verziója is, plusz hat új, és két már ismert dallal megtoldva. Hogy kellett-e nekünk a két Plútó együttműködése? Kellett volna, a végeredmény viszont az ellenkezőjét mondatja velünk.


HOUSTON, WE HAVE A PROBLEM

A legfőbb gond a Pluto x Baby Pluto lemezzel annak arcpirító középszerűsége. Nem arról van szó, hogy a rajta szereplő trackek kifejezetten rosszak vagy hallgathatatlanok lennének, csupán nevetségesen súlytalanok. És bár fáj kimondani, az ilyen anyagoknak jobb, ha inkább meg sem jelennek. Főként azért, mert hatalmas mértékben képesek rombolni egy-egy artist ázsióját, és eddigi életművének konzisztenciáját, amire – ha jóhiszeműek vagyunk – Uzinál és Future-nél eddig nem lehetett annyira panasz, főleg úgy, hogy utóbbi két év leforgása alatt – 2014 és 2016 között – képest volt konstans diadalmenetet tartani olyan, mára már klasszikusként elkönyvelt projektekkel, mint a Monster, a What a Time To Be Alive, a DS2, a 56 Nights, az EVOL, vagy a Project E.T.
A jelenlegi album ezekhez, és Uzi eddigi, elég jó projektjeihez képest semmilyen magasság vagy mélység felé nem halad, csupán lebeg egy helyben színtelenül és szagtalanul, és a hallgatóból maximum egy érdektelen sóhajt képes kiváltani, bármiféle különösen pozitív vagy negatív benyomás nélkül. Mindez pedig rosszabb, mintha egy megkérdőjelezhetetlenül zseniális, vagy cáfolhatatlanul szörnyű korongot kapnánk, hisz azok, ha jó vagy rossz értelemben is, de az ember emlékezetében képesek maradni. 

[vembed youtube=”8dAqV6pNaaU” ]

A lemez nagyjából négy dal után le is ereszt: a különösen lehangoló az, hogy ez az első pár szám sem hordoz semmi érdekeset, csak ilyenkor még él bennünk a remény, hogy később majd biztos következik valami, amiért érdemes lesz maradni. Ez az odaadó bizalom aztán hamar elveszik, és könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy öt újabb, összefolyó, sehová sem tartó track után ingerülten és értetlenkedve kérdezzük magunktól, hogy mégis mi az isten az, amit hallgatunk. Így az album menetéről és folyásáról is lehetetlen szólni, egyesével végigmenni a dalokon pedig végképp értelmetlen lenne, mivel nem tudunk beszélni „nem rossz” és „zseniális”, intrónak vagy outrónak szánt tracket, a kezdés és a zárás gond nélkül felcserélhető lenne, az égvilágon senkinek sem tűnne fel. Arról már nem is szólunk, hogy képtelenség külön halmazt gyártani a pörgősebb, pergőbb, és a lassabb, nyugisabb, esetleg kísérletezőbb számokból, egy nagy, homogén, gyúrhatatlan massza van csupán előttünk, mellyel egyszerűen nem lehet mit kezdeni.
Nincs irány, semmi sem tart sehová, az esetlegesen keresett koncepcióról pedig hamar kiderül, hogy nem is igazán létezik. Félreértés ne essék, nem izgalmas átkötésekkel teli conceptalbumot várunk a Future-Uzi párostól, de mindkettejüket láttuk már jobb formában, mind szólóban, mind együtt. Nincs párbeszéd és egymásnak válaszolgatás, hiányzik a másik kiegészítése, a két, alapjaiban eltérő előadó skilljei kevés hangsúlyt kapnak, és nem tudnak megmutatkozni, röviden: az energiák végig szerteszét áramlanak, és még a maratoninak tűnő 54 perc (ha a deluxe verziót nézzük, közel másfél óra!) utolsó szekundumában sem tudnak összeadódni. A deluxe dalok némileg tudnak menteni a helyzeten: a hatból három szám egészen élvezhető, szinte frissebben is hatnak, mint addig bármi az albumon.

[vembed youtube=”PmQsZNery80″ ]

LEGENDÁS ASZTRONAUTÁK BALUL ELSÜLT TRIPJE

Uzi és Future diszkográfiájának is egy felvizezett verzióját hallhatjuk: habár előbbi hoz néhány jó flowt (Real Baby Pluto, Tic Tac), tevékenysége hamar görcsös önismétlésbe csap át, és nem játszik annyit a hangjával és a melódiákkal, mint szokott. Future ehhez képest hatványozottan energiatakarékos módban végzi a dolgát, és hiába szórakoztató néha (Bust a Move), megesik, hogy pár sora után már figyelni sem tudunk rá. 

Bezzeg ott a több mint 4 év távlatából is ikonikus trapzenének számító Lost in the Sauce, melyben a duó a legkisebb erőlködés nélkül ad leckét lazaságból, vagy a What A Time To Be Alive, mely abszolút időtálló tudott maradni, és Future konkrétan két dalon képes volt többet mutatni magából, mint az aktuális projekt nyögvenyelős 24 trackjén együttesen. 

Vesszőparipám az albumborítók fontossága, így nem tudok elmenni amellett sem, hogy a Pluto & Baby Pluto rémesen béna, egy focizó asztronautákat ábrázoló stockfotóból (!) kreált, gagyi hatást keltő, semmilyen érzést nem közvetítő sima-és deluxe coverje – mely a Deja Entedu szintén bénán mutató borítójára enged asszociálni – csak ront az összképen. Részletkérdés, de még a tracklist, akarom mondani a cover hátsó fele is csúful összecsapottnak, ízléstelennek és semmilyennek érződik vizuális szempontból, ami szinte akarva akaratlanul is azt közvetíti a naiv hallgató felé, hogy bizony ismételten egy elkeserítően ötlettelen, üres és egyhangú kollab korong vár rá. 

Forrás:

Hát, ezt tudta a két veterán asztronauta, holott monumentális, csillagközi utazásról volt szó. Nagy Plútó és padavanja beültek az űrhajójukba, és nemhogy nem hagyták el a Földet, egyáltalán meg sem próbáltak más planétákat keresni, mert még ahhoz is túl lusták voltak, hogy benyomják a kilövés gombot.


Kiadó: Atlantic / Epic Records

Műfaj: trap rap

Szerettük: Stripes Like Burberry / Because Of You / Bust a Move / Baby Sasuke

Meh: A lemez kicsit több mint háromnegyede

Értékelés: 4/10

Kattints a kommentekért

Írd le a véleményed

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hirdetés
Hirdetés

Facebook

Hirdetés