Szerethetem-e rossz emberek jó zenéjét?

Forrás:

Napjaink információs óceánjában már azt is tudjuk, hogy mit, kivel és hogyan eszik éppen a kedvenc zenészünk, a bolygó másik felén. Ennek a folyamatnak a velejárója, hogy nem csak a hosszas lemezbolti töprengés után precízen kiválasztott, és megvásárolt lemezéből próbáljuk kibogozni, milyen ember is lehet a valóságban, hanem – bár a szociális médiára jellemző, szűrt formában – de mindennapjainak részesévé válhatunk. Tetteinek jelentős részéről azonnal tudósítást kaphatunk, és kiderülhet, hogy nem is olyan hasonló hozzánk, mint ahogy elsőre gondoltuk, és az erkölcsi mércéje túllő az általunk ideálisnak tartottan. Nem is olyan életet él, mint amilyet gondolnánk, netán ellenkezőleg, azt testesíti meg amiről dalol. Röviden: készíthetnek a “rossz emberek” “jó zenét”? Elválaszthatjuk-e a művészt a művészetétől? Egyáltalán mitől lehet “jó” vagy “rossz” bármelyik? Ezekre a végső soron megválaszolhatatlan kérdésekre keressük a válaszokat az alábbiakban.

Maga a kérdéskör a Me Too mozgalom előzményeként is szolgáló világhírű humorista, és elítélt nemi erőszaktevő, Bill Cosby megdöbbentő múltja kapcsán merült fel, de előtte és utána is jó pár előadóművészről derült ki – a skála különböző fokain, de – elítélendő cselekedet. A témát megvilágíthatjuk filozófiai gondolatokkal, és konkrét példákkal is. Mindenekelőtt tisztázandó, hogy bár jellemzően minden alkotás körül kialakul egy többnyire általános kritikai és rajongói konszenzus is, a művészet végső soron szubjektív. És bár mindannyiunknak van egy hosszú évek során, ezer hatás által kialakult, akár idő folyamán változó erkölcsi mércéje, a moralitás szintén egy pontosan meghúzható határ nélküli senkiföldje, amely párbeszédre nyújt lehetőséget. Tehát a valódi kérdés: hallgassak-e olyan zenész által készített, számomra élvezetes alkotást, akinek a személyes életét nem tartom példaértékűnek mi több, akár meg is vetem?

Filozófiát azért olvasunk, mert tanakodni akarunk – többek közt a moralitáson. Zenét azért hallgatunk, hogy élményben részesüljünk – akár olyanban, amivel érzelmileg képesek vagyunk azonosulni. Az egész topik azért különösen érdekes, mert a legtöbben úgy érezzük, hogy a zenének meghatározó hatása lehet a hallgató életére – és ez mindenféleképp igaz lehet (lásd: Pharrell Happyje tényleg felvidít, vagy Joyner Lucas I’m Sorryja érezteti, hogy más is került hasonlóan kilátástalan szituációba, vagy 2 Chainz Birthday Songja meggyőz, hogy te is csak egy “big booty hoe”-t szeretnél születésnapodra, stb.) Ugyanakkor nincsen kimutatható statisztikai összefüggés, hogy az emo rap miatt öngyilkosok lettek, vagy trapet hallgatva jövedelmező drogbizniszbe kezdtek a hallgatók, ami egyébként meg se fordult volna nélkülük a kobakukban. Chief Keef zenéjének hatására gyilkolásra kész drogdílerekké válnánk, ellenben, ha még tervünk szövögetése közben, meghallgattuk Kendrick Lamar lemezét, hirtelen önmagunkba fordulunk, megtérünk, és inkább egy hajléktalannak adjuk oda a bűntettre szánt dollárjainkat? Nem valószínű. Jóval több személyes döntés, szociológiai, pszichológiai és gazdasági ok vezet az előbbi életmódhoz.

[vembed youtube=”y6y_4_b6RS8″ ]Ha valóban csak olyan előadókat kívánunk hallgatni, akikkel száz százalékban egyetértünk, mert összeroskadnánk a különbségek terhe alatt, akkor nem sokan maradnának a Spotify-listánkon. Elég felszínes megközelítés lenne egy zenei mű megítélésében, ami figyelmen kívül hagy olyanokat mint az alap, a keverés, a flow, a melódia, az eladásmód, és számtalan egyéb attribútum. Arról nem is szólva, hogy vannnak eladók, akik konstansan introspektívek, és önmagukat adják a zenéjükben mint Kendrick vagy J. Cole, de vannak előadók, akik sokkal inkább egy színészhez hasonló karaktert testesítenek meg mint Eminem Slim Shadyje, vagy 50 Cent diszkográfiájának zöme. Egy-egy mélyinterjú jól bizonyítja mindkettőt.

Ennek a kérdésnek a visszatérő alanyai közül érdemes megemlíteni a Trump-támogató Kanye Westet, akik számtalan elítélendő kijelentést tett mint a “rabszolgaság választás kérdése volt”, a nőverő Chris Brownt, akinek Rihanna lett az áldozata, csak úgy mint Dr. Drét, aki 1991-ben a tévés Dee Barnes-nak támadt, majd jócskán megkésve, de 2017-ben elnézést kért tetteiért, a börtönben egy ránéző homoszexuálist közel halálra verő és állítólag a várandós barátnőjét is bántalmazó XXXTentaciont, a szexuállis zaklatással, kiskorúakkal való együttléttel, és nők fogvatartásával is vádolt R. Kellyt, a 14 éves kislányokat magával turnéra vivő Elvis Presleyt, a nő bántalmazásával vádolt John Lennon, valamint a szintén gyerekeket zaklató Michael Jacksont, akinek tetteire egyre több bizonyíték kerül elő. A lista hosszasan folytatódik.

Bár a fenti cselekedetek egytől-egyig menthetetlenek, mégis sokak számára – teljesen jogosan – felháborító volt, amikor a Spotify úgy döntött, hogy XXXTentación és R. Kelly zenéit önkényesen letörlik a platformukról. A cenzúrának csak a TDE vezetőjének és Kendrick Lamarnak az utánajárása vetett véget, ugyanis a rapper leszögezte, hogy amennyiben nem maradnak fenn XXX számai, ő is törli a sajátjait a zöld logós, svéd appról.

Végső soron, nem árt kitekinteni, melyik nagy gondolkodó, mit javasolna az adott kérdésben. Ha Immanuel Kant erkölcsfilozófiája felől közelítjük meg a dolgot, nekünk szegezné a kérdést, hogy valóban elítéljük-e az ember tettét? Ha erre igen a válasz, és korábban nem vettük volna meg a zenész lemezét, amennyiben tudatában vagyunk tetteivel, akkor mi nem akarunk abban a tudatban élni, hogy támogatjuk az előadó személyét művészetének fogyasztásával. Következtetésképp ne is hallgassuk többet, hisz az a művész személyiségének megnyilvánulása, és azzal szemet hunynánk a múltja felett.

Amennyiben kevésbé szigorú etikai szemszöggel szimpatizálnánk, ott van Arthur Schopenhauer, aki a valóságban sem élt olyan szent életet, mint az általa imádott Kant, tehát gondolataiból arra juthatunk, hogy feltehetőleg el szeretné különíteni a személyt és alkotását. Fontos felismerése volt, hogy mindenki hibázik valamilyen mértékben, így fontos a kontextus. Tehát, ha egy sikeres gazdasági döntést hozó politikusról, kiderül a szexbotránya, az nem vonhat le politikai lépésének értékéből. Ellenben, ha egyértelművé válik, hogy korrupt vagy épp hazudik, más a helyzet, és biztosan alkalmatlan a pozícióra. Ugyanígy a művészek tömkelegének is, a felszín alatt lehet zavaros a magánélete, ez a zene minőségéből nem vonhat le.

Ennek a vonalnak a folytatásaként értelmezhető Monroe C. Beardsley művészetfilozófus és William K. Wimsatt irodalomkritikus meglátása, miszerint egyenesen hiba, ha nem csak a kreátumot tekintjük, mivel nem lehetünk tisztában azzal, hogy a készítés közben mi járt a művész fejében, nem csak érzéseit, hanem szándékát se tudhatjuk. Tehát a személy kiben létének elemzése hatalmas mellélövés lenne egy racionális, és objektivitásra törekvő értékeléskor. Ha pedig nem csupán a zenéért, hanem magáért az előadóért rajongtunk, adott esetben a hozzá társított szellemi beállítottság, életstílus miatt, vagy mert számunkra fontos helyzetben hallottuk, akkor további bizonyítékokat látunk a ránk gyakorolt érzelmi hatás összetettségére és megbízhatatlanságára egyaránt. Ezek olyan szubjektív dolgok, amik az értékvitának nem képezhetik elemi részét.

Ugyanakkor könnyen elképzelhető, hogy az új információ annyira lesújtott, hogy képtelenek vagyunk hallgatni. A döntés a kezünkben van. Ha nem vagyunk kíváncsiak többé rá, ne vegyük elő. Viszont a zene túl összetett és túl sok fontos részből áll, hogy felszínes módon az előadó személye legyen az egyetlen indítékunk a hallgatására, tehát inkább ne kérjük ki, ha azokat mások még élvezettel veszik elő.

(Források: Can bad people make good music?, Can We Separate „The Art” from the „Artist”? Weeks, Marcus (2017/2018): Mit tenne Nietsche? Megoldások hétköznapi problémákra a legnagyobb filozófusoktól. HVG Könyvek, Budapest)