Anti-klublemez a klubban: ilyen volt Baba Aziz R.I.P. albumhallgató bulija

„Habár Aziz állítása szerint az emberek nagy része nem fogja hallgatni a lemezed, hacsak nem vagy híres, ennek ellenére bátran fellélegezhetünk: Baba Aziz mixtape coming soon.” – így zártuk 2017 végi cikkünket, melyben a jövőt képviselő magyar feltörekvőket szedtük csokorba, benne a már akkor szcénateremtő jelentőségű Baba Azizzal, akiről számtalan cikket írtunk az évek alatt, és aki anno még a Burger King műhúsos szendvicsét is tesztelte az OFF Médiának.

Az akkor kecsegtetően hangzó „soon” végül 5 és fél évet jelentett, mígnem bejelentésre került az R.I.P., a június 9-én megjelenő első, majd egy órás Baba Aziz nagylemez, rajta 14 dallal. Egy prod heavy album, amit bőven lehet bontogatni és elemezni a kiemelkedő zeneiségén túl is: Aziz ha nem is temeti el magát, megforgatja magát a földben, éretten szemlélődik befelé és statement-értékű közléseket is megfogalmaz.

Rögtön a Beton.Hofi, Dallamtapadás és Sajó Dávid hangbevágásokkal tarkított intróban (Faszért Freestyle Intro) szúrósan-szatirikusan reflektál a személyét érintő túlzásokra (miszerint ő a hazai trap keresztapja – egy sok részben megalapozott, általa mégis rendre elvetett vélekedés), egy 3 percesre dagasztott interlude/skit-jellegű dalban állást foglal a rendőrökkel szemben (ACAB) és utal a varázsgomba áldásos hatásaira, elmantrázza, hogy boldog szülinapot (Boldog szülinapot), és a lehető legjobbakat hozza ki a precízen kiválogatott közreműködőiből (gyuris például szólóban, Aziz nélkül nyomja végig Az Ékszerboltban c. dalt), köztük azzal a máig nagyon alulértékelt Drilladeltoróval (Keselyűk), akit a fent említett 2017-es cikkben szintén kiemeltem, mint a jövő egyik ígéretes hangja. Full circle moment? 

A lemezt a Beton.Hofit, Hundred Sins-t és Kolibrit menedzselő, Kamau Makumi (Kama) és Fodor Máriusz (Superflake) igazgatta Banana Records vette kezeibe, a kiadvány az ő égiszük alatt, az ő segítségükkel jelenik meg, illetve ők voltak azok is, akik szinte forradalmit húzva tető alá hozták Baba Aziz első, pszeudo-fellépését a Turbina Klubszobájában egy listening party képében, ahol az összes közreműködő megjelent, köztük Egs és Figura is, nesze, idilli újragyesülés.

A tengerentúlon már-már bevett, egy-egy szcéna tagjait egy helyen tömörítő örömünnepként ésvagy komplett show-ként is felfogható listening party-k (lásd: a káoszos, mégis nagyívű Donda események stadionokban megtartva) itthon is kezdenek zeneipari trenddé válni, ilyen volt Beton.Hofi Unicum székházas összejövetele a Playbánia előtt, Co Lee eseménye a Blutorange listening bárban a CDL projektet megelőzve, vagy a Carson Coma tavaszi privát hallgatózása a pusztazámori kastélyban, ahol a korong szerves részét rögzítették.

Ezek sorába illeszkedik szépen a június 7-ei R.I.P. listening is, minek ténye csak azért is történelmi jelentőségű, mert az előadó – dj szetteket leszámítva – sosem lépett még színpadra saját produkciójával – a rajongói oldalról túltolt misztikummal kezelt Aziz-legenda egyik kulcseleme.

Igaz, most sem állt a színpadon: Aziz egy egy mondatos köszöntő után helyet foglalt a színpad szélén, mi pedig a meghívottakkal együtt körégyűltünk, mintha egy nemlétező tábortüzet ültünk volna körbe a majdnem koromsötét kisteremben, ahol csak a fenti lila neonizzók adtak fényforrást.

Ezt látva szinte sejthető, hogy a hallgatózós buli mentes volt minden sztárallűrtől és nagyzolástól: nem voltak átvezető gondolatok, túlzó, öntelt mondatok, színpadi stuntok, sőt még a featek felmagasztalása sem, csak csendben bólogató fejek és mosolyok a teletöltött térben, illetve ujjongó füttyök és tapsok visszhangjai egy-egy robosztus dropnál (Keselyűk, Fuckboy Riddim, Túl Távol), vagy a hideglelős, csipogós loopot megtörő „Rest in Peace” hang első katartikus felzúgásánál.

Fotó: Hegyi Júlia Lily

Fotó: Hegyi Júlia Lily

Fotó: Hegyi Júlia Lily

A dobok precízek, a beat switch-ek éteriek, a soul minták gyönyörűek, és ha akarjuk érezni, ha nem, a primetime Kanye hangzását idézik. A R.I.P. (amit egyöntetűen Aziz polírozott produceri munkája visz el a hátán) mégsem egy buliztató album, és még nem is csak egy hagyományos hip-hop projekt. Sok minden egyszerre: készítőjének törékeny játszótere, belvilágának leképezése, ötleteinek mappába rendezése, és mint ilyen, eddigi legérettebb kiadványa, úgy, hogy nem is volt még kiadványa korábban.

És itt jön ki legerősebben Aziz ritka alkotói hozzáállása, a saját nevelgetett termék „önző” és makacs kezelése, az önmagadnak zenélés kincse. Fittyet hányás a tömegigény kielégítésére — úgy, hogy az ellenkultúra kúlságát meglovagoló, célzott ellenszegülés szándéka fel sem merül, ez csak így jön, hisz mindig így szokott menni. 

Kiváló hack; egy club bangeröket teljesen mellőző, anti-klub lemez a klubban. Pont ott, ahová nem szánták, ahová nem való, és ahol soha nem is játsszák majd. Mégis, jó, hogy egyszer beszivárgott. Rest in Peace!