Kövess minket

Hiphop

Goblin: az album, amit Tyler, the Creator semmiképp sem adna ki újra, de szerencsére már nem tudja visszacsinálni

Megosztva

10 éve történt, hogy Tyler, the Creator kiadta Goblin című albumát; ekkor pedig valami gyökeresen megváltozott. Megváltozott az, ahogy addig a hiphopról gondolkodtunk, megváltozott, vagy mondjuk úgy még radikálisabbá vált a hang, amin a rapper és társai az Odd Future szupercsapatból megszólaltak, és rögtön megváltozott a Tyler Okonma által betöltött pozíció is: hirtelen mindenki róla, a csótányzabáló, magát felakasztó, B.o.B. és Bruno Mars meggyilkolásával élcelődő 19 éves tinédzserről kezdett beszélni, a Frank Ocean által csak “fekete Beverly Hillsként” definiált Ladera Heightsban apa nélkül felnőtt, a punkból és a rapből egyaránt inspirálódó deszkás zenészről, aki épphogy kiadta első stúdióalbumát, máris lába előtt hevert Kanye West és Pharrell Williams is. De mi a Goblin hagyatéka? Megállja-e a helyét a lemez napjainkban? Jól öregedett a projekt, vagy épp ellenkezőleg? A válaszok megoszlanak, mi az LP jubileumát ünnepelve elmondjuk, miért érdemes mindenképpen megemlékezni róla.

A Goblin egy, még kevésbé polarizált és kevésbé digitalizálódott világban született, és egy kevésbé túltelített, fele annyira “sűrű” piacon debütált, ahol még igazán feltűnő tudott lenni egy-egy polgárpukkasztó rapper. Nem volt Instagram, a Twitter épp éledezett, így Tylerék Tumblr profiljukon keresztül kommunikáltak a rajongóikkal, gerilla módjára hébe-hóba dobálták a tartalmakat YouTube csatornájukra, és sorra adták ki az ingyenes mixtape-jeiket és dalaikat, kezdetben még a MySpace felületén. Mindez autentikus, izgalmas és a szó legjobb értelmében véve real volt és barátságról, örömzenélésről és őszinte, sokszor zavarba ejtő kreatívkodásról szólt.

A projekt témájában, hangvételében és instrumentális tekintetben is párját ritkította. Ami a 2009 karácsonyán kikerült Bastard tape-en elkezdődött, az itt folytatódott-, sőt mi több, öltött formát igazán. Az egy kivétellel teljes egészében Tyler által írt és producerelt korongon felbukkantak azok a zenei témák (lásd: csilingelő, csengő-bongó hangok, melankolikus, R&B-szerű melódiák, mély, túlvezérelt basszusok) és signature elemek, melyek végigkísérték a rapper egész karrierjét. Sokan, beleértve a kritikusokat és kommentelőket, a korai, “gonosz” Eminemhez hasonlították Tylert, az albumot pedig megpróbálták belepaszírozni a horrorcore műfaji keretei közé, hiába ellenkezett ez ellen az előadó már a kezdetek óta.

A Goblinon szereplő, frusztrációt, dühöt, csalódást sugárzó, kezdeti Shady-korszakokat idéző szövegek, melyek megerőszakolásról, öldöklésről, öngyilkosságról szólnak, és nem szűkölködnek homofób és nőgyűlölő rigmusokban sem, ma már – hogy egészséges eltörléskultúra-és PC-kritikával éljünk – instant cancel-értékkel bírnának, épp ezért nem is sokan mernék leírni őket. És ez talán nem is baj, a néhol öncélúnak ható, görcsös trágárkodás, utálkozás és a túltolt öltözőhangulat hátrahagyása üdvözölendő is lehet sokak szerint, a legérdekesebb az egészben, hogy ezt mára Tyler is így gondolja, aki 2018-ban egyenesen azt nyilatkozta a GQ magazinnak, hogy “szörnyűnek” tartja a Goblint, és mai fejjel csak hét dalt, nevezetesen a Yonkers-t, a She-t, a Nightmare-t, a Tron Catet, a Fish-t, az AU79-t és az Analogot hagyná meg róla, ha tehetné. Mégis, a 382 fuck-, 102 bitch-, és 77 shit szócskát tartalmazó (!) Goblin nagyon is működni tudott a maga idejében, hatása pedig már idejekorán elvitathatlannak bizonyult.

Ha már hatás, mi több, fogadtatás, mondanunk sem kell, hogy Tyler sikeresen magára haragította a sajtót, a médiát, különféle LMBTQ-csoportokat és feministák tömegeit is. Bár a rapper állítása szerint teljesen semlegesen, a “hülye” amolyan szinonímájaként használta a fag/faggot, avagy buzi szót, az LMBTQ+-jogokat zászlójára tűző Color Lines már a kezdetekkor felvetette, hogy talán nem kéne egy MTV-kaliberű tévének (tudva lévő, hogy Tyler 2011-ben hazavihette az MTV Video Music Awards legjobb új előadónak járó díját) egy olyan mc-t propagálnia, akinek említett albumán szám szerint 213 homofób és melegellenes utalás hangzik el, és aki összesen 9 alkalommal konkrétan buzizik is a zenéiben (utolsó dobálózás a számokkal, ígérjük). A Gay and Lesbian Alliance Against Defamation, rövidítve GLAAD nevű szervezet Tyler szövegeinek alaposabb vizsgálatát sürgette 2013-ban, 2014-ben a Collective Shout feminista csoport több, a Goblin albumon szereplő gyűlölködő dalra – köztük a Tron Catre – hivatkozva kérelmezte a szerintük fenyegetést jelentő zenész kitiltását Ausztráliából.

Ugyanez megtörtént 2015-ben is: az Odd Future fejét az Egyesült Királyságból is elüldözték, mondván, hogy a rapper – akit állítása szerint úgy kezeltek, mint egy terroristát – viselkedése nem felel meg az ország értékeinek. A kitiltás mibenlétét ecsetelő hivatalos iratokban szintén a Goblinon szereplő Tron Cat dalból és Bastard-ös szerzeményekből idéztek, ezekkel támasztva alá a drasztikus, és túlzónak ható döntést. Tyler végül 2019-ben Theresa May távozásával újra brit földre léphetett, ahogy azt mi is megírtuk, volt is örömködés emiatt bőven.

Kill people, burn shit, fuck school” – hangzik el a Goblin harmadik trackjében, a Radicals-ben. A hatásos, punk energiákkal telített, jól mantrázható idézet a Dél-Alabamai Egyetem könyvtárában található táblán landolt, a feliratért felelős Jack Aaron Christensent pedig előállították a hatóságok terrorista fenyegetés gyanúját említve. De talán ennyit a balhékról, hisz mindig is többet rejtett magában a Goblin, mint pár rosszul és túl szigorúan értelmezhető dalszöveget, hiába ennyi jött csak át a konzervatív nagyközönség begyöpösödött tagjainak.

Eközben az átütő sikert elhozó, nagy hullámokat generáló Yonkerst is magába foglaló lemez 8 pontot kapott Pitchforkon, és a Billboard 200-as listájának is az ötödik helyéig tudott jutni, emellett 45 ezer példány el is kelt belőle az első héten. A mérges rímekkel operáló, lökött, mocskos szájú tinire tehát nem lehetett nem odafigyelni.

Méltatásra érdemes a lemez vizuális-és tartalmi háttere is: az LP borítóján Buffalo Bill, a vadnyugat királya látható 19 éves korában. Pont ennyi idős volt ekkoriban Tyler is, aki egyszerre volt mindenkit kiakasztó showman, mint Bill, és az ellenkezője is annak, amit a bölényvadász képviselt. A katona a tipikus “fehér Amerikai hős” ősképe, a rapper és baráti köre számára ellenszenves “white fuck”, annak a konzervatív világnak az alakja, mellyel Tyler egyszer s mindenkorra le akart számolni, ennek pedig megannyi alkalommal hangot is adott a maga sajátos módján. Ami még a tartalmi hátteret illeti, nem lehet elmenni amellett, hogy a Goblinon lett tökélyre fejlesztve az a fajta narratíva-és karaktergyártás, ami sok, albumonként más-más figurák bőrébe bújó előadónak szolgált inspirációul. A lemezen kulcsfontosságú szereplő volt Dr. TC (Tyler’s conscience), az eltorzított hangú terapeuta, avagy Tyler saját lelkiismerete, akivel a Bastard óta párbeszédet folytat a rapper. Neki – azaz magának – vall színt a zenész, neki mondja el a legsötétebb gondolatait, neki számol be az apja hiányáról, neki ecseteli azokat a fiktív gyilkosságokat, melyeket a fél Amerikát felháborító dalaiban megénekel. Az egész egy narratív univerzumban történő játék, egy szerep, ami mögött megbújik a mentális problémákkal küzdő, érzékeny művész, aki bármily nehéz is elképzelni, továbbra is Tyler Okonma igazából, a sok erőszak csupán Tyler, the Creator, A karakter agyszüleménye.

A megosztó Goblin a Tyler által befutott pálya alakulásának szempontjából kitörölhetetlen fontossággal bír. A 10 éves lemez nélkül nem lenne ugyanaz a kép és a megtett út, nem beszélhetnénk David Bowie-i magasságokban a rapperről, és nem lenne olyan érdekes jelenség a Flower Boy-érában bekövetkezett pálfordulás sem. A Tylerre jellemző self-made man-attitűd és DIY-eszmény első nagyívű megnyilatkozását tapasztalhattuk meg itt. Noha a tinédzser bugyutának, kiforratlannak és arrogánsnak tűnt, már akkor ott lüktetett benne az a potenciál és az az átütő erő, amivel pár évre rá véglegesen uralma alá tudta hajtani a zeneipart, grátiszba pedig még egy Grammy-t is kapott 2020-ban, na nem mintha ez olyan sokat számítana neki.

Aki le tudta nyelni a Goblint, az imádta, aki pedig nem bírta megemészteni, annak örökre hasfájása maradt tőle – mi ez, ha nem teljes siker, mi ez, ha nem művészet? Na ugye.

Kattints a kommentekért

Írd le a véleményed

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük