Kövess minket

Film

Scarface és a hip-hop szerelme: a film, amit a rap is segített kultikussá tenni; a zene, aminek kellett egy saját Szentírás

Megosztva

Nehéz olyan a ’90-es években, a ’90-es évek óta aktív rappert, vagy rajtuk felnövő előadót mondani, aki nem említette volna a Scarface (Sebhelyesarcú) filmet vagy annak bármilyen jelenetét, dialógusát, karakterét. Csak így hirtelen fejből:

Biggie – Ten Crack Commandment, Chief Keef – Love Sosa, Czarface – a gruppa neve, Nas – Street Dreams, JAY-Z – Can’t Knock The Hustle, Future – Tony Montana, Raekwon – Incarcerated Scarfaces, French Montana és persze Scarface, a Geto Boys egyik alapítójának nevéről és egész diszkográfiájáról nem is beszélve.

És most tényleg csak a felszínt kapargatom, elvégre még mainstream magyar példára is ott a kézenfekvő AK26. Az 1983-as film épp elcsípte a hip-hop transzformációját a niche műfajból az egészen széles közönséget érintő zenei hangzás felé, így történhetett, hogy a film már saját 20 perces dokumentumfilmet és hozzávaló, Scarface ihlette soundtrack albumot is kapott a Def Jam hip-hop kiadótól.

Mielőtt teljesen beleásnánk magunkat a rap zene által táplált szerelembe, bontsuk ki picit a képet a Scarface-ről, hogy pontosan mit is láthatunk, amikor megnézzük Brian De Palma kifacsart és elborult amerikai álomról szóló remekművét. Egy klasszikus értelemben vett felemelkedés és bukás történetet mutat be, a főszerepben Tony Montanával (Al Pacino felejthetetlen alakításában), egy menekülttel Kubából, aki azt hazudja, hogy “politikai fogoly” volt hazájában, és az apja amerikai, hátha így beengedik a lehetőségek hazájába, de mivel egy a testét díszítő börtöntetkó másféle múltról árulkodik, ezt először elutasítják. Tony és barátja, Manolo “Manny” Ribera egy hónapot töltenek egy Miamiban lévő menekülttáborban, míg egyszer csak jön egy lehetőség, a zöldkártyáért cserébe egy drogbáró gyilkossággal bízza meg, majd egy komolyabb drogügylet lebonyolítása után elkezdődik a nagypálya meghódítása. Innentől a sztori kiteljesedik, nem fókuszál a kisebb ügyletekre, csak a “stratégiai” lépésekre és figyelemmel kísérhetjük hogyan lesz a menekült Tonyból egy eszét – és barátját, hugát – vesztő drogfüggő kokainbáró. Montana a macsóság non plus ultrájaként kerül a másvilágra, a saját maga jólétéért és meggazdagodásáért folyó küzdelemben csúnyán maga alá darálja a gyorsan jött pénz hívószava.

A néha klisésen ható felemelkedés történetet megmenti a rendezői grandiózusság, Tony karaktere, a megteremtett atmoszféra, amely vonzó és könnyen átélhető lehet hasonló nyomorból érkezőknek. A túlzóan maszkulin, egydimenziós, de azt a dimenziót a végletekig (szó szerint) elvivő Montana egy olyan antihős, akinek egyszerre szorítunk a sikeréért – hisz milyen jó lenne látni, hogy egy semmiből jött menekült a világ ura lesz – és imádkozunk, hogy elbukjon – hisz milyen rossz lenne látni, hogy a mérgező kapitalista rendszerben a pénz utáni gátlástalan hajtással a világ ura lesz. A film varázsa egyértelműen Tony karaktere, aki zavarbaejtően erős motivációval és szűnni nem akaró belső kényszerrel zakatol először felfelé a ranglétrán, majd keresztül a kóla csíkokon, végül fejjel lefelé a beltéri szökőkútjába. Valahol félúton pedig valóban övé a világ, nyugodt szívvel lehet sikeresnek mondani a saját maga értékrendjében, de csak egy pillanatig, amely momentum saját törvénye miatt – amely furcsamód épp egy erkölcsileg tiszta törvény – tovaillan.

Hogy pontosan milyen reláció alakult ki eme Al Pacino által fémjelzett film és a hip-hop műfaja között, valószínűleg a Def Jam által készített, közel 20 perces mini-dokumentumfilm, a Def Jam Presents Scarface: Origins Of A Hip Hop Classic világít rá legjobban. “N*gga, that’s shit was the fuckin’ Bible” – kezdi Raekwon the Chef azt a Scarface-t éltető dokumentumfilmet, amelyben a Wu-Tang nagyöregje mellett olyan arcok szólalnak fel a mozi inspiráló hatása mellett, mint Puff Daddy, Snoop Dogg, Capone ‘N’ Noreaga, Method Man, Fat Joe, Pusha T és No Malica vagyis a Clipse, de helyet kap Mekhi Phifer és Idris Elba színészek is. A felszólalók több topikon keresztül magasztalják a művet és húznak párhuzamot a zenei műfaj és közte, hasonlóan Raekwon bibliai hasonlatához. A dokumentumfilmből kiderül, hogy a filmet nem drogmozinak interpretálták a társadalom kirekesztettjei közül a legtöbben, hanem amolyan gettó tündérmesének, amely a felemelkedésről szól és nem kifejezetten a kábítószerekről. Tony Montana egy tiszteletreméltó, figyelmet és elismerést követelő személy, aki eléri azt, amit akar. Egy alapjában véve lojális, szavahihető és megbízható ember (“All I have in this world is my balls and my word, and I don’t break ‘em for no one”), akinek van ugyan egy morális kódja, de az közel sem összeegyeztethető a társadalom által elfogadottakkal. Mekhi Phifer ezt így foglalta össze: a Sebhelyesarcú megtestesíti azt a kapitalista rendszert, amelyben élünk, de azt sugallja, hogy mégsem kell belesimulnod a társadalomba annak érdekében, hogy sokra vidd. Puff Daddy még hozzáteszi, hogy rengeteg városi afroamerikai egyetlen kiútnak a drogokkal való kereskedést látja, így még könnyebbé teszi a film az azonosulást. Nas azt emeli ki, hogy a rapperek Scarface-hez hasonlóan kergetik az amerikai álmot, hogy kitörhessenek a nyomorból, így vizionálják saját maguk sikerét Tony-éba. Russell Simmons, a Def Jam alapítója szerint, mivel a hip-hop az erő és a hatalom megszerzéséről szól, így a Scarface épp arra inspirálja a feltörekvőket, hogy ne fogadjanak el nemleges választ. Diddy egyenesen generációjának leginspirálóbb filmjének nevezte, hisz ugyanúgy kezdte Montana, ahogy ők: semmivel. Elítélheted a tettei miatt, de a tiszteletet megköveteli magának, hisz egy röpke pillanatig tényleg övé volt a világ, bármennyire is mélyről jött. 

A Genius még mélyebb kapcsolatot keres egy cikkében és a bibliai hasonlatot folytatva kijelenti: ha igazán értékelni akarod a nyugati művészetet, el kell olvasnod a Bibliát ; ha igazán értékelni akarod a gengszterrapet, meg kell nézned a Scarface-t. Továbbcsúszva a vallási párhuzamban rávilágít, hogy mindkét mű kevert fogadtatásban részesült, sokan egy régebbi, jobb mű újrafeldolgozását látták csak (Ótestamentum vs. Újtestamentum ; 1932-es vs. 1983-as Sebhelyesarcú), a főhős megosztó személyiség, van aki szereti, van aki utálja, üdvözölték a művet a szegények, és a társadalomból kirekesztettek körében, évek alatt kultikus szerzeménnyé vált, a saját körükben pedig a legmeghatározóbb munkává (a Biblia a nyugati kultúrában, a Sebhelyesarcú a gengszterrapben). Minden újranézéssel/újraolvasással valami új leckét tanulhat az ember a főszereplő példáján keresztül. Még azt is kiemelik, hogy amikor sunyi módon, hátulról orvul lelövik Tony-t, egy pillanatra kitárja a karját, miközben utolsó, velőig hatoló halálhörgést hallatt, amolyan keresztre feszített Krisztus pózban. Csak ebben a történetben nincs feltámadás, csak egy arccal előre a beltéri szökőkútban lebegő hulla a The World is Yours felirat alatt. Míg a Biblia a helyes, erkölcsileg és morálisan elfogadott utat mutatja, a film arra összpontosít, hogy bemutassa, hogyan ne éljünk: ne legyünk túl kapzsik, a gengszter élet csak a sitten vagy a sírban végződik és bár a világ valóban a miénk lehet, de csak egy kiélvezhetetlenül rövid pillanatig.

A film és a hip-hop a gyökerükben, hátterükben azonosak és mindkét ág szereplője hasonló utat kíván bejárni: a semmiből akar mindent. Ezért imádnak Montanára referálni, magukat róla elnevezni a rap szereplői, hisz a hip-hop is egy gettó tündérmese tud lenni, ha megfelelően alakítják a rapperek a karakterüket. Ehhez nem kell feltétlenül drogról és szervezett bűnözésről szövegelni, hisz Tony csak egy utat mutat az amerikai álom elérésére. Tony Montana álmát egy Kendrick Lamar ugyanúgy meg tudja testesíteni a hip-hopban, ahogy egy Pusha T: ha már kitörnek a nyomorból és meggazdagodnak, övék a világ.

Kattints a kommentekért

Írd le a véleményed

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük