A késsel szabdalt UK Drill brutális története: bandák, politika, gyilkosságok és szövegközpontú gengszterrap

2011-ben megjelent az akkor 16 éves Keith Cozart két mixtape-je, a The Glory Road és a Bang, ami újszerű elképzelést hozott a hip-hopba: a trap elemeit is felhasználva, virgoncan pergő cinekkel átölelve, mély bassline-nal és vakolatot bontó lábdobbal fabrikált alapra írta meg a fegyverropogástól és erőszaktól hangos életét a Chief Keefként megismert rapper. Ezt az innovatív hangzást a bölcsője után chicagói drillnek nevezték el, legékesebb példája pedig a házi őrizetben felvett I Don’t Like című track lett.

Chief Keef kultikus alakja lett a hip-hopnak, mint a drill alműfaj pionírja és népszerűsítője. Hírneve akkora lett, hogy egyrészt már fehér, jómódú családok srácai is bömböltették a zenéjét az egyetemi bulikon, másrészt pedig átvándorolt Európába is, pontosabban a nagytesó angolok hűvös és esős utcáira. Itt a fiatal feketék első, második generációs britek, akik afrikai és karibi gyökereik révén újszerű (szomáliai, jamaikai, patois vagy akár arab) szlenget, akcentust tudtak hozni a brit rapbe. A szövegeiket a kilátástalanság, a vezető nélküliség, a közösségek elhagyatottsága inspirálta, így reflektál a késes támadásokkal, bandaháborúkkal, drogokkal és fegyverekkel kevert tinédzserek mindennapjaira. Az alapok hasonlóak, mint a Chiraq-ból megszokottak, de azért meghonosították a korábbi uralkodó grime és trap motívumokkal, illetve melodikusabbak, több teret engednek a rapperek vokáljának, így egy fokkal lírikusabb is a brit drill.

Az elmúlt évtizedben meredeken megemelkedtek a késsel elkövetett támadások, illetve a bandákhoz köthető bűncselekmények a szigetországban, a hip-hop-nak – esetünkben pedig a drillnek – visszatérő témája az erőszak, az agresszió, a banda tevékenységek, így felmerült a hagyományokat nagy becsben tartó társadalomban nevelkedett angoloknál a tyúk-vagy-a-tojás típusú kérdés: a brit drill miatt születik annyi erőszakos cselekedet vagy az már előtte is ott volt? Egyértelmű igen vagy nem válasz nem létezik, de azért a brit média igyekezett fekete-fehérré egyszerűsíteni a kérdést és többször a bandaháborúk mozgatórugójává kiáltotta ki a drill zenét. A 1011 nevű bandát kötelezték, hogy a rendőrséggel előre egyeztesse a fellépéseinek dátumát, a kiadásra szánt cuccaikat pedig 24 órával a drop előtt el kellett küldeni a jardoknak. Ezt a jogi korlátozást azután kapták, hogy bozótvágókat, késeket és baseball ütőket találtak náluk, amikkel állítólag bosszút akartak állni egy rivális bandán, mert azok a 1011 bandában lévő testvér egyik nagymamáját videófelvételen zaklatták és fenyegették. A yard úgy gondolta, hogy az erőszakos rap zenében történő tettek megéneklése (legyen az valódi vagy fiktív) csak olaj a tűzre, ezért árgus szemekkel figyelték a kiadásokat és számos YouTube-ra felrakott zenét letiltottak. A szóban forga klipek közül több a Pornhubon talált menedékre.

Persze a haraszt sem zörög, ha nem fújja a szél: volt már halálos kimenetelű összetűzés drill rappereket érintve. Ilyen volt például Incognito, akit Drillminister fedezett fel és már első számai több százezres megtekintéssel bírtak YouTube-on, a Blessed címet viselő, autotune-ban úszó trackje pedig közel 2 milliónál jár.

Incognito a Moscow 17 bandával volt kapcsolatban és két évvel ezelőtt késelés áldozata lett, ugyanilyen sorsra jutott a csapat egy másik, akkor 17 éves tagja, Rhyhiem Barton is. Ez azonban nem a UK drill sajátossága, hisz már a brit rap grime korszakában is voltak durva sztorik: Dizzee Rascal és Wiley beefje során Dizzee-t szúrták meg, amivel a rossz nyelvek Wiley-t gyanúsítják (ő meg egy kis publicitás reményében nem zárkózik el a pletykától), a So Solid-ot bandatevékenységekhez kapcsolták és kitiltották a fesztiválokról, Crazy Titch pedig megkéselte a menedzserét, mert az állítólag tiszteletlen volt vele. A drill zenében viszont hangsúlyosan szerepelnek a banda kötődések, így alakulhattak ki olyan klikkek, mint a múfajban úttörőnek számító 67 és 150 csapatok, akik amellett, hogy hamisítatlanul hozzák zenéikben a műfaj sajátosságait, keményen beefelnek is egymással – annak ellenére, hogy korábban jó kapcsolatot ápolták, sőt állítólag a két banda egy-egy tagja unokatesók (a 150-s MDragg és a 67-ös ASAP).

A fenti zene alapja nem véletlenül lehet ismerős valahonnan. A 67-et, mint a legsikeresebb UK drill brigádot tartják számon, akik elsőként nyitottak utat a mainstreambe: bár bűnözői bandának címkézték meg őket és az első turnéjukat betiltotta a rendőrség, később már a Beats fülesekhez csináltak cyphert. A brixtoni csapat notórius beefet ápol a 150 csapattal, akik szintén nem napközisek: Grizzy-t például arcon szúrták, a velük sokszor kollaboráló Sneakbo pedig még Drake 2012-es, Take Care című lemezét is inspirálta.

Az említett két banda a két legismertebb, de említhetnénk még a Harlem Spartans-t is, ahonnan MizOrMac és Loski a két legnagyobb hype-nak örvendő, a csapat Kennington Where It Started (aminek elején vagy 10 sittre került haverjukat üdvözlik) című száma szintén a stílus ékköve.

Minimális YouTube-szörf elég ahhoz, hogy az ember olyan videókra leljen, amelyekben a drill szcéna brutalitására és halandóságára mutatnak rá. Embereket az anyjuk szeme láttára késelnek halálra, másokat szabályosan kibeleznek, hogy aztán a gyilkost kvázi vendetta flessbe lelőjjék, stb. A UK drillben (és en bloc a brit hip-hopban) tükröződő erőszak tehát kétségtelenül jelen van a rapperek és az őket körülvevő bandák mindennapjaiban, de egyedül a zenét okolni a bűnözési ráta meghökkentő ugrásáért túlzás. Erre remekül rámutat a már fentebb említett Drillminister is, amikor kontrasztba állítja a politikusok kijelentéseit a Political Drillin című számában: az ország köztiszteletben álló képviselői sokszor olyan kijelentésekkel élnek, amelyek simán megállnák a helyüket egy-egy számban. Például: “Nem foglak hátba késelni, előlről foglak leszúrni” – mondta Jess Phillips parlamenti képviselő vagy épp George Osborne korábbi kancellár azt találta mondani Theresa May-ről, hogy “Addig nem leszek nyugodt, amíg nincs feldarabolva és becsomagolva a fagyasztómban”.

A műfaj egyik prominens képviselője, a brixtoni producer Carns Hill szerint a zenészek célja nem az – legalábbis nagy általánosságban véve -, hogy népszerűsítsék a veszélyes életvitelüket, mindinkább szeretnének valamit profitálni és értékelhetőt kreálni a nehéz körülményeikből. És nemcsak a rapper, a szószóló szerepében nyílnak új lehetőségek a fiataloknak, hanem a produceri, hangmérnöki, rendezői, vágói, stb. munkákat is igyekeznek betölteni, ezzel pedig új lehetőségeket kapnak a boldogulásra. Szerinte egyébként a drill elnevezés csak azért került rá a mozgalom brit ágára is, mert épp akkor az volt menő Chicagóban, illetve Amerikában, így a szigetországban is megragadt. Azóta már jócskán a saját képükre fabrikálták a hangzást, sokkal lírikálisabb és szövegközpontúbb lett, a rapperek lokálpatriótaként képviselik a negyedüket. Míg a trap egy pompás és nagylábon vitt életstílust énekel meg, addig a drill a késelések, bandák és az erőszakos utcák mindennapját – trapet klubokba készítenek, a brit drill az esős, pengevillantós utcákra. Ezzel szemben a brit változat is elkezdted továbbfejlődni: AM és SL Londontól különb helyeken kezdték forgatni a klipjeiket, épp azért, hogy ne kizárólag a gettót lássák a nézők és hallgatók, hanem megmutassák a zenében rejlő lehetőségeket, hogy a fiatalok zenészként vihetik valamire. Emellett reakcióba került az amerikai gyökerekkel is, hisz a műfaj édesapja, Chief Keef összeállt Skengdo-val és AM-mel egy bangerre.

Bár nem drill rapper, Skepta mégis rengeteget segített, hogy a brit hip-hopra felfigyeljenek az USA-ban: az OVO és A$AP kapcsolódásán keresztül az amerikaik kvázi fejet hajtottak és beengedték a brit előadókat a nagyszínpadra. Aki pedig Pop Smoke zenéjében véli felfedezni a UK drill komponenseit, jó úton jár: a megboldogult rapper nem volt rest felhasználni a zenék atmoszféráját, adni neki egy New York-i swaget, szlenget és utánozhatatlan hangjával egy egyedi flowt, ami tökéletes receptnek minősült a toplistákra. A sikerben nagy szerepet játszott brit producere, 808Melo, aki kiutazott a rapperhez Londonból, hogy megalkossák a Welcome to the Party című számot. 808Melo hozta az energikus, érdes, londoni drillre jellemző cinekkel, bassline-nal, valamint néhol grime-os hangszereléssel megalkotott alapokat, Pop Smoke pedig karaktert adott a számoknak.

Még a klip is emlékeztet a londoni utcákon felvett vizuálokra a rengeteg banda kötődésű figurával (bár ez nem túl egyedi addíció). A Chicagóból elindult irányzat tehát életet lehelt a brit színtérre, ahol újabb lendületet adtak neki a bölcsőben. Aki szeretik az igazi utcai hangzásokat vagy csak más, izgalmas és veszélyt tükröző és atmoszférát teremtő zenéket keresnek, azok remek anyagokat fognak találni, ha elindulnak a cikkben leírt előadók irányába.

(Terms & Conditions: A UK Drill Story ; Highsnobiety ; Factmag ; Across The Culture ; DazedDigital ; Independent)