Mi történt Kanye Westtel?

Forrás:

Korunk egyik legnépszerűbb előadója nem csupán tagadhatatlan – és ezt gyakran hangoztató – kreatív zseni, páratlan diszkográfiával, hanem különös személyiség is, elemzéseket erő pszichológiai tanulmány. Egy szokatlan életút, ami még csak a derekán tart. De hol is kezdte Kanye West? Hogy vetemedett a Kardashian családba beházasodni, és lett ezáltal Travis Scott sógora? Miképp újította meg szinte minden lemezével a hiphopot, legnagyobb korszakai közül többet is megnyitva annak? Hogyan lett a szerény, keresztény, „mama kedvencéből” önjelölt isten? Mi vitte a szegényekért kiálló, George Bush-t lerasszistázó Kanye-t arra, hogy a dollármilliárdos elit tagját, a szélsőjobboldali retorikával élő Donald Trumpot támogassa? Hány orvosi diagnózist adott önmagának és hátrált ki kijelentéseiből a 20 éves produceri, 15 éves rapperi és 10 éves énekes karrierje során? Ezekre próbálunk válaszokat találni két részben.

Szokatlan karakter a bizniszben

A modern zene egyik legnagyobb reformere 1977-ben született egy atlantai középosztálybeli családba, de otthonaként mindig is Chicagóra tekintett lévén, hogy miután a Fekete Párducok által radikális mozgalmár és díjnyertes fotóújságíró édesapja, valamint egyetemi angolprofesszor édesanyja elváltak, az északi metropolisz sokat hangoztatott – Commonnak, Kid Cudinak, Chance The Rappernek, Mick Jenkins-nek, Chief Keefnek és számos más neves zenésznek otthont adó – déli negyedébe költöztek. A 10 évesen édesanyja munkája miatt rövid ideig Kínába költöző Kanye már kiskorától kezdve – kitűnő tanulósága mellett – erős művészi affinitásokat mutatott a festészetben és versírásban, amiből 13 évesen már kész rapszám is született, egész konkrétan a reggelijéről. Anyukája folyamatos támogatásával, valamint – a Common alapjait is készítő – No I.D. mint mentor már 15 évesen történő megismerésével kivételesen hamar belekezdhetett zenei karrierjébe. Eleinte a chicagói egyetem festészeti, majd angol szakán folytatta, de hamar felhagyott vele, ezzel a szent pillanattal megihletve a mára klasszikusnak számító 2003-as debütalbumának, a College Dropoutnak a címét és lemezének, csak úgy mint teljes pályájának fő tematikáját: „kövesd az álmaid és ne állj be a sorba!”. De ne haladjunk ennyire előre.

Kanye West már az 1990-es évek közepén producerként tevékenykedett, 2000-től kezdve Jay-Z Roc-A-Fella kiadójának dolgozott, és a raplegenda The Blueprint klasszikusát komponálhatta, melyet egyöntetűen a zenetörténet egyik legkiemelkedőbb hiphop alkotásai között tartanak számon, mi több Beyoncé jövendőbelije egyenesen a „kistestvérévé” fogadta őt. Emellett olyan nevekkel dolgozott, mint a déli rap nagynevű csapata, a Goodie Mob, vagy az egyik legkorábbi női rapper, Foxy Brown. Már eleinte a pakliban volt, hogy a rapperi pályába is belekóstol, de a kiadó vezetői viccnek titulálták, révén mennyire távol esett személyisége a kor hiphopját átszövő „gengszter imidzstől”. Pár év után nagy nehezen adtak neki egy esélyt.

A 21 Grammy-díjas Kanye kezdeti háromját azonnal be is söpörte a The College Dropouttal. Ez az első lemeze olyan, mint egy életben a célját kereső, ugyanakkor a társadalomról határozott meglátásokkal rendelkező fiatalról szóló, felemelő, jól megkonstruált, összeszedett regény – benne minden szám egy-egy részletesen megkomponált és tartalmas fejezet, az átvezetők pedig könnyedek, humorosak, és gyönyörű kapocsként szolgálnak a fejezetek között. Senki nem csinált hasonlót e sztereotip, hamis „kemény bűnöző” képével kitapétázott hiphopszcéna időszakában, amit a 2000-es évek jelentett. Egyszerre önazonos és önironikus, szerény, de szókimondó, egyszerűen magabiztos volt. Szerethetően és tudatosan szólt hasonló cipőben járó kortársaihoz. Bár merített az alternatív rap első igazi lovasainak, az OutKastnek a diszkográfiájából, elsősorban André 3000 érzelmekről nyíltan szóló, R&B-vel és énekkel kevert rapjéből, de semmiféleképp nem zavaró vagy feltűnő módon. Már ezen nagy visszhangokat keltő kijelentéseket tett első, Jesus Walks slágerén, melyen a „terrorizmussal, rasszizmussal, de leginkább önmagával küzdő” egyéneket és népet fest le, és kikérte magának, hogy a rádió éjjel-nappal játszhat rapeket a fegyverekről, szexről, hazugságokról, de ha ő Isten nevét említi, akkor elhallgattatják:

„So here go my single, dawg, radio needs this

They say you can rap about anything except for Jesus

That means guns, sex, lies, videotape

But if I talk about God my record won’t get played, huh?”

Néhány csúcspontot megvizsgálva: a We Don’t Care bevezetőn máris együtt érzőn szól az éhbérért mindennapjukat végig küzdőkhöz, a társadalmi kilátástalanságok és akadályok ellenére előretörőkhöz, egy vadkapitalista országhoz, ahol még mindig elsősorban az határozza meg a gyermekek jövőjét, hogy milyen anyagi vagy etnikai háttérrel rendelkező családba születnek. Ezek után az egyetemi életbe szülők által bekényszerített, álmait feladó lányról, az idegenek tekintetei miatt fölösleges kiadásokra pénzt szórókról rappel, akik így finanszírozzák az elitet:

„We buy our way out of jail, but we can’t buy freedom

We’ll buy a lot of clothes, but we don’t really need ’em

Things we buy to cover up what’s inside

‘Cause they made us hate ourself and love they wealth”

A kiváló Spaceshipen pedig már egyenesen a világból kirepülésről, a felmondás és beolvasás végső esélyéről gondolkozik, mielőtt a „sírig dolgozza magát”. Never Let Me Downon megmutatkozik JAY-Z-vel, majd a Get Em High-on Commonnal egymást zeneileg is kiegészítő barátságuk, ami mindannyiójuk hosszan kitartó karrierjében központi szerepet játszott. A lemez lányokat taglaló negyedében, a játékos Slow Jamzen egy flörtölő Kanyét ismerhetünk meg, a pajkos The New Workouton az „aranyásó” hölgyeknek ad tanácsot, egy edzős kazetta képben, miképp szerezhetik meg „álmaik milliomosát”, valamint már itt, 2003-ban ízlésesen használja a pár év után végletekig tolt autotune hangzását. Később újra és újra visszatér a felsőoktatási élet kérdéseire – diploma értéke vagy épp az egy életen át visszafizetett egyetemi adósság, majd Mos Def és Talib Kweli, a brooklyni lirikus zsenik is megmutatják magukat. A lemez a legszemélyesebb számokkal zárul, az egyszerre megrázó és optimista hangvételű Through The Wire-rel, melyet szó szerint bedrótozott fogsorral vett fel, így nehezen érthető, hiszen Kanye West egyik stúdióalkalom után hazafelé, egy majdnem halálos autóbalesetet szenvedett, melyet hamar meg is zenésített. A nosztalgikus Family Business-en a családhoz, a felemelő Last Callon pedig a barátokhoz szól, szívszorító közelséggel szegénységről, demenciáról, rokoni börtönbüntetésről, Istenről, gyerekkori emlékekről, sikerről, a producerből rapper sztoriról.

Ezt és még száz apróságot tartalmaz a The College Dropout korong. A közel másfél órás lemez tömény és sokoldalú minőség mind a mély szövegek mind a sokrétű alapok tekintetében, mely az összes elismerését joggal érdemelte meg. Nincs még egy ilyen darab. Párhuzamosan megalapította, az igazi magasságokat 2010-es években elért GOOD Music kiadóját, amely első leszerződöttjei az említett rapper és költő Common, valamint az R&B szenzáció John Legend volt.

[vembed youtube=”MYF7H_fpc-g” ]Ezután érkezett a sokszor együtt emlegetett The Late Registration, ami ugyanazzal a szórakozott hangú, Amerika szerte ismert, chicagói stand-up humorista, Bernie Mac hasonmásával kezdődik. Hangzásban e két Kanye album áll a legközelebb soulos, jazzes, funkos hatásaival, játékos, ironikus átkötőkkel. Témákban friss szempontok szerint újra taglalja az amerikai egészségügy, minimálbér, alsóbb osztályok, kisebbségek, vallások, rosszakarók, drogdílerek, függők helyzetét. Az afrikaiakat kizsákmányoló, rabszolgákat alkalmazó gyémántbányászatot JAY-Z-vel pop rapbe ültető Diamonds from Sierra Leone, újra csak pénzéhes nőket tárgyaló Gold Digger gigasláger a nagyszerű színésszel, Jamie Foxx-szal, az édesanyjához szóló, legmeghatóbb műve a Hey Mama!, és az ambiciózus Touch The Sky a legkiemelkedőbb, a korábbi közreműködők mellett megjelenik az akkor még G-Unit tag The Game és a szintén karrierje elején álló Lupe Fiasco, úgy mint Nas vagy Adam Levine. Kanye ezzel bizonyította be, hogy nem egy – ahogy az amerikaiak mondják – „egy trükkös póni”.

[vembed youtube=”6vwNcNOTVzY” ]Kanye már e kezdeti időszakban se volt azonban botrányoktól mentes, a 2005-ös Katrina hurrikán áldozatainak való gyűjtésen például élő adásban közölte a nézőkkel, hogy „George Bush nem törődik a feketékkel”, hiszen a tragédia által sújtott déli államok jelentős mértékben afrikai-amerikaiak által lakott terület, és az állam tagadhatatlanul nem állt a helyzetkezelés magaslatán. A kameraman gyors reakciójának köszönhetően a kép a ledöbbent Chris Tucker műsorvezetőre váltott, akinek a tekintete felbecsülhetetlen:

[vembed youtube=”pXyryUHItuc” ]Később próbálták tisztázni a helyzetet, az ifjabb Bush elhatárolódott a kijelentéstől, végső soron azonban Kanye West sose kért valódi bocsánatot az USA valaha volt legrosszabb vezetőjeként számon tartott, híresen műveletlen konzervatív elnöktől.

Kanye karrierjének második produceri, első rapperi, és nulladik énekesi fejezetét a Graduation nagylemez zárja le, ahol bár egója már a szokásosnál is jobban kibukkant, zeneileg mégse ment el annyira forradalmi irányba, mint az ezt követő lemezén. A „diplomaosztón” felbukkan a chicagói lokálpatrióta Homecoming című szám, a végtelenül magabiztos, energetikus, expresszív szöveggel rendelkező, modern és sötét akkordokat, korai trapdobokat alkalmazó Can’t Tell Me Nothing, mely saját, és kiadótársa Pusha T kedvenc száma is. Továbbá napjainkig legnagyobb szóló száma is megjelenik, a Stronger, hasonlóan mint a JAY-Z-hez szóló őszinte és érzelmes Big Brother, melyben leszögezi, miképp a raplegenda The Notorious B.I.G. személyesen inspirálta Jayt, ugyanúgy tekint ő brooklyni zenemágnás „nagytesójára”. Megkerülhetetlen, hogy e lemez hangzásban eggyel kintebb lép, a korábban felépített karakteréből, még mindig alkalmazva soulos, jazzes beateket, de merítve kortársainak, a hencegő bling era végének stílusából és az elektronikus zene elemeiből, az élő zenét szintetizátorra cserélve  ugyanakkor még mindig egyedi alkotásként. Már csak azért is kihagyhatatlan, mert a promóciót egy sajtó szemével végigkövetett felturbózott rivalizálás követte, melyben a ring egyik sarkában a klasszikus gangsta rapet képviselő 50 Cent, a másik oldalt az alternatív és újhullámot promotáló Kanye West állt. Félkomoly „konfliktusuk” középpontjában egy fogadás állt, mely szerint egy napon jelentetik meg harmadik nagylemezüket, és akiéből több kel el, az „felhagy a zenéléssel”. Bár Kanye diadalmaskodott első heti eladások és kritikai elismertség terén is, 950 ezer példányszámmal, 50 kevesebb mint 700 ezerével szemben, mindketten zökkenőmentesen folytatták. Annyi viszont kristálytisztán csillogni látszott, hogy – az egyébként JAY-Z által is hordozott – „gengszter imidzs” leágazóban van a rapben, és az egyik legnagyobb döfést a chicagói multitalentum vitte be.

[vembed youtube=”E58qLXBfLrs” ]Kanye azonban kezdetben csupán egy-két, visszhangot keltő kijelentése ellenére nem tervezte befogni a száját. Ahogy a Can’t Tell Me Nothingon mondta:

„They say I talk with so much emphasis

Ooh they so sensitive

Don’t ever fix your lips like collagen

And say something when you gon’ end up apolog’ing

Let me know if it’s a problem then, aight man, holla then”

Ergo ha azt mondják, túl erősen fogalmaz is, az csak az érzékenységük hibája, ő nem bánja meg szavait, lényeg, hogy ne a háta mögött beszéljék ki, ha problémájuk van vele. Hamarosan viszont megrázkódtatások sora érte Westet, zenéjében és személyében is markáns fordulatot véve.

Folytatás következik…